Túlélők - A száműzött [1. Évad Befejezve]

1. rész

Ma van a huszadik szülinapom, azt hiszem az izgatottságtól nem aludtam, vagy csak nem voltam elég fáradt, de nem bírtam az ágyban maradni.
Korán, még a hat órás ébresztő előtt ki pattantam az ágyból. Gyorsan felkaptam egy kezes lábast, majd a mosdó felé vettem az irányt. Az órára pillantva rá kellett jönnöm hogy túl korán van még a reggelihez, szóval hiába is sietnék a kantin felé. Húsz perc alatt indulásra készen álltam a szobámban, azon gondolkodtam még átnézem az óravázlatokat, de azzal is elég hamar végeztem, így neki álltam rendet rakni. Próbáltam csöndben megoldani, hogy a családomat ne keltsem fel. A fél hetes reggelihez még mindig túl korán volt, így leültem és megpróbáltam elképzelni hogy mivel lepnek meg a szüleim, a bátyám és a családja, és a szerelmem Fedde. Esetleg egy meglepetés partival, vagy a kedvenc régi könyvem angloszra fordított változatával? Na és a negyven "gyerekem" mivel viccel meg ma? Remélem nem tüntetik el a vetítő tollat vagy babrálják meg az elektromos táblát!?

A nagy sietségben elfeledkeztem a hajamról, úgy áll mint a szénaboglya. Tükörbe néztem és hangosan felnevettem. Puhára fésültem majd összefogtam méz színű fürtjeimet, majd az órára pillantva láttam, hogy már ideje indulni. Ekkor erős éles kiáltás hallatszott:

-Calina gyere már még a végén lekésed a reggelit!- kiáltotta oda édesapám.
Vissza kiáltottam és már rohantam is.
- Jövök már apukám!
Olyan széles mosollyal az arcomon léptem ki a szobából, mintha nyertem volna valamit. Apám meglepetten annyit mondott:
-Ne vigyorogj mint a tejbe tök! Irány a kantin, aztán a munka, hogy gyarapodjon a közösség! Most én lepődtem meg, fel se köszöntöttek, talán elfelejtették?
A kantin a keleti szárnyban volt, mi az északiban laktunk, de itt a föld alatt szerencsére nincsenek nagy távolságok. Tizenöt perc alatt oda értünk, kb. százhúsz másik emberrel együtt. A közösség egy helyen reggelizik, ebédel és vacsorázik, kisebb időbeli csúztatással. Mivel max. százötven fő fér be egyszerre, és mi négyszázötvenen vagyunk. Három sorba kell állni, egy a nőknek, egy a férfiaknak és egy a gyerekeknek. Az adagok és összetevők során figyelembe veszik az életkort, alkatot, és hogy mennyire lesz igénybe véve az illető fizikai ereje. Figyelnek hogy mindenki pont annyi élelemhez jusson amennyire szüksége van, se többhöz, se kevesebbhez.
Végre megkapom az adagom, és leülök a bátyám gyerekei mellé. A kis Eliza még csak három éves, a nagyobbik Janett már öt, ő már az osztályomba jár. Kissé szigorúan rá néztem és megkérdeztem hogy felkészült-e erre a napra, de végül elnevettem magam, majd a bátyámhoz intéztem pár szót.
- Rubens te szoknya pecér, hát milyen gyönyörű lányokat hoztál ma is magaddal?!
Erre ő elmosolyodott, és büszkén a lányaira, majd a feleségére Julie-ra nézett. Közben anya és apa is az asztalhoz ültek, vártam mikor mond valaki valami kedveset a szülinapommal kapcsolatban, de semmi.

Majd a tanítást megkezdve már nem számítottam semmi jóra, de a gyerekek át adtak egy gyümölcs kosarat, ami hatalmas ajándéknak számít nálunk. Nagyon aranyosak voltak és nem vicceltek meg. Mára végeztünk, de mikor indulni akartam haza valaki kopogott az ajtón, azt hittem valamelyik szülő, esetleg egy kisgyerek aki itt hagyott valamit. Kinyitottam az ajtót a csuklómba épített mágneskártyával, és meglepődve láttam, hogy egy nagy csokor mezei virággal a kezében áll előttem Fedde. Olyan jól esett hogy legalább ő nem feledkezett meg rólam.
-Szia drágám! Boldog " huszadik évfordulót"!- vicceskedett Fedde, persze nem vettem zokon.
-Gyere te mamlasz had öleljelek meg! Köszönöm hogy gondoltál rám!

Elindultunk hozzánk, pár perc alatt oda értünk, és már azon voltam hogy lekorholjam a családom, de mikor ajtót nyitottam teljesen ledöbbentem. Ott volt az egész családom, egy nagy gyümölcs kenyér az asztal közepén és egy nagyon régi dobozka mellette.