Túlélők - A száműzött [1. Évad Befejezve]

17. rész

Egy zöld pikkelyes ember állt előttem egy lándzsával a kezében. Lökött egyet rajtam a táboruk irányába, azt hittem azon nyomban meghalok. Végül sikerült annyit kinyögnöm, hogy:
- Most meg fogtok enni?
Ő erre felnevetett, és lökött még egyet rajtam. Így kénytelen voltam elindulni a tábor felé, a Zöld meg jött utánam. Félúton jártunk, mikor mély, kissé reszelős hangon megszólalt.
- Nem eszünk meg ha hasznos vagy nekünk!
Ezzel nem sikerült meg nyugtatnia, de legalább még életben hagyott. Kerestem a menekülési lehetőségeket, már léptem volna, mikor felszisszent.
- Nem szökünk, szerencsétlen sima!
Sima? Ez lennék én? Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság.
- Én lennék a sima? - tört ki belőlem a kérdés.
- Igen, te vagy a sima! Ezt mondtam. Hisz neked nincsenek pikkelyeid, hogy megvédjenek a naptól. Ezért hívunk titeket így.
- Értem, és ti kik vagytok?
- Csendet! Majd megtudod. Szerszif majd mindent elmond amit tudnod kell.

Megérkeztünk, mindenhol hordók, különböző tartalmakkal. A vizet és a kőolajat felismertem a többit nem. Az épületek kitört ablakain deszkák voltak, középen a tűz felett egy nagy üstben főtt valami, csak remélni mertem, hogy nem egy hozzám hasonló szerencsétlen.  A tűz utáni területeken régi katonai sátrak álltak. Abba az irányba taszigált a Zöld. Talán ott készítenek elő a főzéshez.
Belökött, ő kint maradt őrt állni. Odabent sötét volt, csak néhány gyertya pislogott egy régi fa asztalon. Körbe néztem és a tekintetem megakadt két világító ponton. Próbáltam közelebbről is megnézni, mikor a két pont tulajdonosa hirtelen elő lépett a sötétségből. Egy magas sárgás zöld pikkelyes lény volt. Végig néztem rajta, előkelő ruha, fém ékszerek, szóval ő lehet az itteniek vezetője. Épp megszólaltam volna, mikor intett az asztal melletti székre, hogy üljek le.  Eztán végig mért, majd megszólalt.
- Szóval te lennél a betolakodó? Én Szerszif vagyok a Kneolok királya! Te ki vagy és mit akarsz?
- A nevem Calina Dragomir, a közép Euroszi kolónia tagja vagyok, azaz csak voltam, tegnap ugyanis száműztek. Nem akarok semmi rosszat, csak eltévedtem.
- Hmm... Ha tényleg ártatlan vagy, nem ölünk meg. - s egy kést dobott a lábam elé.

Felvettem, majd elindultam felé, remegett a kezem, hisz most először fogtam olyan kést, aminek éle is van. Amint oda értem elé, könnyű szerrel kikapta a kezemből, majd elmosolyodott. Nem értettem az egészet. Mélyen a szemeimbe nézett, végül megszólalt.

- Te nem vagy harcos, olyan sután fogtad azt a kést. Még ha akartál volna se tudtál volna megölni vele. Ülj le!
Csodálkozó arccal tettem amit mond, majd végül kiböktem az engem foglalkoztató kérdést.
- Honnan tudja hogy nem vagyok harcos?
- Ha az lennél már halott, vagy legalább sérült lennék. Értesz te egyáltalán valamihez? Főzni tudsz?
- Nem.- lehajtottam a fejem. De ő folytatta a kérdezést.
- És viaszolni?
- Azt sem tudom mi az.

Közelebb lépett, megfogta az állam, elfordította a fejem mindkét irányba, aztán így szólt:
- Ilyen szánalmas, haszontalan lényt, mint te még nem láttam. Ha nem rukkolsz gyorsan valamivel elő, a többiek vacsorájaként végzed. Ezzel elengedte az állam, majd hátat fordított.