Túlélők - A száműzött [1. Évad Befejezve]

13.rész

Először a bátyám jött be hozzám, leült velem szemben majd nagy nehezen megszólalt:
- Sajnálom èn csak a dolgomat teszem. Tudom hogy nem minden igaz amit mondanak rólad, de nem szálhatok szembe a tanáccsal.
Tudod, belőlem még lehet valaki, a tanács felvett a leendő tagok közè. Gondolnom kell a családomra is.
- Mièrt èn nem tartozom a csalàdodhoz? - csattantam fel sértődötten.
- De igen! Mégis inkább egy élet mint több száz! Bele gondoltál mi lenne ha.... ?! - Rubens elcsendesedett, lehunyta a szemét, majd halkan annyit suttogott:
- Sajnálom.
Ez után felàlt ès ki ment. Nem telt el tíz perc és már a szüleim ültek előttem.
Kissé lesujtottak voltak, de próbáltak reményt kelteni bennem. Egy kis kézzel font tàska került fel az asztalra, nem mondták mi van benne, de sejtettem csak jó lehet. Apám megpróbált vigasztalni:
- Kicsi Calinám! Remélem sikerül túlélned oda kint. Hisz te igazi Dragomir vagy, a véredben van a túlélés! Mindent összeszedtünk, amiről úgy hisszük segíthet neked.
- Elhiszem apa! Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek az életben maradásèrt!
Anyám könnyekkel a szemében folytott hangon szólalt meg:
- Èdesem, csak èld túl valahogy! Èn sok rosszra gondoltam, így a betegségekre is, arra is találsz benne megoldást. Remélem egynap újra láthatunk téged egyetlen kislányom!

Nem bírtam tovább eleredt a könnyem, mert ebből a pár mondatból tudtam, hogy megszegtek jó nèhány szabályt, hogy gyógyszert és èlelmet rejtsenek a kis csomagba. Megöleltem őket, olyan szorosan ahogy csak tudtam, letöröltem a könnyeimet, és most én vígasztaltam őket.
- Megígérem, hogy találkozunk még ebben az életben. Gondoljátok azt hogy egy fontos küldetés miatt megyek el, és hogy nemsoká vissza térek.
Nem jutott màs hirtelen az eszembe, de úgy látszott ez is megnyugtatta őket.
Folyamatosan ölelgettek, a hajamat simogatták. Az anyám a gyerekkoromról mesélt, az apám a kezemet fogta. Legbelül mind tudtuk hogy utoljára látjuk egymàst.
Ekkor hirtelen nyílt az ajtó, legnagyobb meglepetésemre Fedde állt az ajtóban.
Apámék rögtön rájöttek, hogy kettesben kell hagyniuk minket. Könnyes szemmel ugyan, de itt hagytak.
Nem tudom mire számítottam tőle, bocsánat kèrésre, sajnálkozásra, hivatalos szavakra?
Lassan közeledett felém, mellèm hajolt, majd a fülembe suttogott:
- Szia Drága! Hiányoztam?

Màr kezdtem volna mosolyra húzni a szám, hogy talán mégsem árult el. Hogy talán csak fél a tanácstól, vagy engem félt, de hamar lehervadt a mosoly kezdemény az arcomról, mikor megszólalt.
- Ugye te sem hitted el? Te kis naív! Még mindig nem jöttél rá mi az igazság? Hogy miért voltam veled? - olyan maró gúnnyal mondta ezt, mintha savat öntött volna rám.
Egyszerre lettem dühös és csalódott, a szívem úgy éreztem meghasad. Az arcomra közöny ült ki, nem adtam meg azt az örömöt neki, hogy làssa a szenvedésem. Éles hangon szinte üvöltve kérdeztem meg:
- MIÉRT MI AZ IGAZSÁG?

Ahoj cukor borsók! Légyszi hagyjatok nyomot ha olvastok, és ha kérdésetek vagy tanácsotok van szívesen válaszolok. Ha megosztod írtó hálás leszek. ;-) :-*
All the love B.
-