Egyirányú Leszokás (One Direction Fanfiction) /Befejezett/

48. rész

Az autóba ülve, még sokáig csak egy helyben álltunk, a motor sem ment. Csak gondolkoztam. Mögöttünk a fiúk ugyan úgy álltak mint mi. Nem indultak el. A gondolataimba merülve ültem, és néztem magam elé. Egyszer csak valaki kopogott az ablakon. Liam volt az.
-Baj van?-kérdezte amikor kiszálltan, hogy beszéljünk.
-Nincs csak...-kezdtem, de nem tudtam mit mondjak. Egy forró könnycsepp folyt le az arcomon.-Nem tudom.-szipogtam.-Úgy érzem, valaminek vége, de ez az életem nehéz szakasza. Ennél már csak feljebb van, ugye?-néztem rá könnyeim fátylán át.
-Hát persze tündér!-ölelt meg. Mire egy ajtó csapódás, és fél perccel később Harry állt előttem.
-Mi a baj?-aggódott.
-Semmi.-sírtam tovább. Hozzá bújva bőgtem, mint egy kisgyerek.
-Liam, szállj be az a autójába, és induljatok, mi is mindjárt megyünk.-mondta Harry. Liam megsimogatta a hátam, aztán elindult az autóhoz, majd egy halk motor zúgás után el is mentek.
-Kicsim! Kérlek mond el mi a baj!-suttogott a fülembe.
-Kérlek, inkább csak álljunk itt egy kicsit, had sírjam ki magam!-motyogtam. Nem mondott semmit, csak jobban magához húzott. Percekig álltunk kint a hidegben és kezdtem fázni, ami azzal járt, hogy elkezdtem reszketni.
-Most már menjünk jó?-nézett le rám.
-Rendben. Köszönöm!-suttogtam, majd megcsókoltam.
-Szeretlek!-suttogta a számra.
-Mindennél jobban!-súgtam vissza. Elmentünk az autóhoz, és ahogy kinyitottam a hátsó ajtót, Niall kipattant, és hagyta, hogy középre üljek, majd vissza ült mellém.
-Minden rendben?-kérdezte Louis. Csak bólogattam, és mivel a reszketésem nem akart abbamaradni, ezért minden erőmet arra fordítottam, hogy felmelegedjek. Harry bekapcsolta a fűtést, és ennek az lett a vége, hogy a meleg hatására elaludtam.

~Harry szemszöge~

Akárhányszor sírni látom Elouiset, mindig félek, hogy valami baja lesz. Hiszen, ennyi megpróbáltatás után, én sem tudnék mosolyogni mindenen, hisz mindenről eszébe jut valami, vagy valaki. Az előző emlékezet kiesése is miattam volt. Nem figyeltem rá eléggé, és ezért baja lett. Egy piros lámpánál megálltam, és hátra néztem a visszapillantó tükrön keresztül. Az én hercegnőm, halkan szuszogva feküdt, a hátul ülő két fiún. Más helyzetben féltékeny lennék, de tudom, hogy Ők vigyáznak rá, és sosem akarnák elvenni tőlem. Mikor haza értünk, a fiúk óvatosan kimásztak alóla, de fel sem ébredt. A motort továbbra is járattam, és a fűtés is ment, ami engem már rohadtul zavart, de mivel neki így jó, így marad. Hosszú ideig néztem ahogy alszik, de arra jutottam, hogy jobb lesz ha felkeltem, és bemegyünk.
-Kicsim!-suttogtam a fülébe. Meg sem moccant. Megsimogattam az arcát, mire halványan elmosolyodott, és kinyitotta a csodálatos szemeit.-Szívem, menjünk be!-adtam egy puszit a fejére. Felült, bólintott majd kiszállt, és elindult a ház felé. Kihúztam a kulcsot, és lezártam az autót aztán utána mentem. Bent a többiek a TV előtt ültek és a süteményt majszolták. Bementünk hozzájuk, és Elouiset az ölembe húzva, leültem, hogy a felettébb értelmes Spongyabob kockanadrág legújabb epizódját nézzem.
-Figyeljetek!-szólalt meg Elouise halkan. Lenémítottam a TV-t és mind felé fordultunk.
-Mond!-öleltem meg hátulról.
-El szeretnék menni!-mondta.
-Hogy mi?-kérdeztük egyszerre. Felállt és felénk fordult.
-Túl sok rossz emlékem van Angliáról. És szeretnék változtatni. Mindenben amiben lehet. A mai árvaházban tett látogatásunk után, úgy érzem szükségem van erre.-magyarázta, és egy könnycsepp végig folyt az arcán.
-És most mi lesz?-nézett rá Liam teljesen nyugodtan.-Hova akarsz menni?
-Magyarországba!-mondta ki.
-Te hülye vagy?!-kiáltottam fel.
-Harry!-csattant fel anya.
-Nem!-intettem le.-Komolyan?
-Harry meg kell értened! Nekem el kell mennem! Nem bírok itt élni!-próbált közelebb jönni, de kikerültem.
-És csak úgy eldobsz mindent? Minket? A barátaid? Az anyád? Engem?-kiabáltam vele.
-Kérlek Harry értsd meg! Nem akarlak titeket itt hagyni, de el kell mennem. És az egy kicsi, de szép ország. Ott senki nem ismer. Új életet tudok kezdeni!-sírt.
-Ne idegesít fel!-kiabáltam már teljesen idegesen szóval mindegy.
-Harry! Nekem erre szükségem van! Meg kell értened!-kiáltott rám sírva.
-Nem! Megint balhézol, pedig most minden annyira jó volt! Miért rontasz el mindent?
-Harry alig egy hónapja vagyunk együtt, és ez alatt az idő alatt alig veszekedtünk, ne hibáztass a semmiért! Ráadásul nincs mit elrontani! Tudod, ez az emlékezet kiesés arra volt jó, hogy kiderült, talán mégsem olyan stabil az állapotom mint sejtettem! És mindennél és mindenkinél jobban szeretlek, de ezt kell tennem. A saját érdekemben.
-Mert magadra gondolsz!-kiabáltam rá. Sarkon fordultam felmentem az emeletre, összeszedtem az összes cuccom, a közös képeinket amik voltak eltéptem, vagy csak összetörtem. Hihetetlen csalódott és dühös vagyok.
-Mit csinálsz!-kiabált sírva Elouise.
-Elmegyek! Jó utat!-vágtam hozzá. Lementem a cuccommal beszálltam az autóba, és elmentem. Még láttam, ahogy Elouise kifut az útra, majd egy darabig áll, végül térdre rogy. De nem fordulok vissza. El megyek! Megint csak magára gondol! De én is. Egy hatalmasat ütöttem a kormányra. Egy eldugott helyen leparkoltam, és kiszálltam elmentem a Temzéig, és a telefonomból a kártyát kivéve, bele hajítottam. Sietve vissza mentem a kocsihoz, es beszálltam. Elindultam a reptérre, ahol egy Los Angeles-i járatra vettem egy jegyet. Majd fél óra múlva el is mentem vele. Nem mondtuk ki, hogy vége, de vége!

És bummmm!