The Art of Mending a Broken Heart (magyarul - hungarian translation)

18. fejezet: Nem akarok magányos lenni

ROSE SZEMSZÖG

Jack sokáig csendben nézte a sírkövet. Nem tudtam pontosan mire gondolt, de úgy nézett ki, mint aki épp egy bonyolult matematikai egyenletet old meg. Egy olyat, ahol az új információt be kell illesztenie a már ismert dolgok közé.

Próbálta összerakni a teljes képet, de egy darab eddig hiányzott. Viszont most, hogy megvan, már tisztán látott.

Nem is tudom, hogy éreztem ezzel kapcsolatban. Nem akartam elmondani senkinek sem apukám halálát, főleg nem Jack Burner-nek. Annyira személyes információ volt, amivel nagyon sebezhetővé váltam ebben a könyörtelen világban.

Mellesleg, miért mondanám el bárkinek is azt, amire nagyon fájdalmas visszaemlékezni?

Az egyik legrosszabb érzés a világon, amikor felkelsz, ránézel az órára, és tudod, hogy késő van. Ez a szörnyű érzés legtöbbször akkor jön elő, amikor az ébresztő nem lett beállítva vagy egynél többször lett lenyomva. Azonban amikor a nagynéném felébresztett azon a hideg októberi reggelen, 9:45-re állítottam az ébresztőmet, és egyszer sem nyomtam le. De az arca mindent elárult, és már tudtam, hogy túl késő van. Az óra 9:17-et mutatott.

Ledobtam magamról a takarót, és kikerültem őt, ahogyan szomorúan próbálta vállamra tenni a kezét. Ahogy a lábam a szőnyeghez ért, a testvéreim rögtön tudták, hogy valami baj van. A szobámban aludtak a padlón, mert megnyugtató volt, hogy mindannyian együtt aludtunk.

A bátyám sírni kezdett a nővérem pedig próbált kiszabadulni a takarók rengetegéből. Mindketten a sarkamban voltak, amikor lesiettem a lépcsőn. Ami azután történt, mind homályos, csak néhány felejthetetlen kép és történés maradt meg az emlékezetemben.

Az egyik, hogy megérkezett a nagybátyám, Jim, aki még akkor nem tudta, hogy mi történt. Az anyukám az ajtóhoz sietett, amikor megjött. Anyu nem mondott semmit, csak felemelte a kezét, és rázta a fejét. Nagyi nemrég hozott egy válaszfalat, aminek az volt a célja, hogy egy kis privát szférát biztosítson. Apu nem akarta, hogy bárki, aki bejön az előszobába, a nappalira nézzen. Habár volt egy szakadás az anyagon, és láttam, hogy nagybátyám a szája elé rakja a kezét, és besiet a szobába.

Ránézett az ágyra, majd rám, és én ijedt arccal néztem vissza rá. Majd olyat tett, amire nem számítottam. Odafutott hozzám, szorosan megölelt, és sírni kezdett. Ahogy a zokogás közepette levegőért kapkodott, én is újra összetörtem, és sírni kezdtem. Órákig álltunk úgy zokogva, de nem engedtük el egymást.

15 órával ezelőtt még ott ültem, és apuval együtt megnéztük az esti híreket. Szokásunkká vált a híradó nézés, és mindig társult mellé fagyasztott pizza is, de ezúttal más volt. Ahelyett, hogy azon vitatkoztunk mit ugorjunk át, csendben ültünk, ahogy apu most már nem a szokásos helyéről, hanem egy kórházi ágyról nézte, én pedig szorosan fogtam a kezét.

Csendes volt a ház. A testvéreim a barátainknál voltak. Így visszagondolva, nem is tudom, hogy Anyu miért engedte el őket. Pár nappal ezelőtt a szüleink elmondták, hogy apunak már csak két hete van hátra.

Miért nem voltak itt ők is, hogy az utolsó órákat együtt töltve tévét nézzünk? Miért pazaroltam el az időmet az elmúlt két hónapban, ahelyett hogy vele lettem volna? Ott kellett hagynia az állását, és egész nap feküdt a kanapén, napról napra kevésbé hasonlítva az apukámra. De mélyre temettem a gondolatot. Igenis jobban lesz majd. Csak úgy, mint hét évvel ezelőtt.

A legrosszabb az volt, hogy teljesen mozdulatlanul feküdt. Nem nézett ki sem békésem, sem úgy, mint aki éppen alszik. Anyu azt mondta, hogy az utolsó órák már nem voltak fájdalmasak, de nekem önkéntelenül is csak azon kattogott az agyam, hogy mi lett volna ha? Mi lett volna, ha több időt töltök vele ahelyett, hogy mellőzöm a problémát, mintha ott sem lett volna? Talán egy kicsit boldogabb lett volna? De most már semmit sem tudtam tenni. Már nem jön vissza.

- Ez nem fair – mondta Jack kiszakítva a gondolataimból.

A kék szemei most tele voltak fájdalommal és dühvel.

Megleptek a szavai. Az oly sokat használt „Nagyon sajnálom" kifejezést vártam volna.

- Micsoda? – többet akartam tudni arról, amire gondol.

- Ilyen fontos személyt elveszíteni, ilyen fiatalon. Olyan, mintha boldogtalan sorsot szánna nekünk a sors– válaszolta, ahogy beletúrt a hajába.

- Boldogtalan? – gondolkodtam hangosan.

- Igen – tette mindkét kezét a vállamra. – Tényleg elhiszed, hogy boldog vagy attól, hogy egyedül eszel, és házi feladatokkal töltöd a hétvégédet? Mindig a könyveket fogod bújni, mert abban a pillanatban, amikor olvasol, eltűnik az összes fájdalom?

Szíven ütöttek a szavai.

- Hogy mondhatsz ilyet Ja...

- Szerinted miért veszem körbe magam egy csomó emberrel, de nincsenek közeli barátaim, olyanok, akik közelről ismernek? Szerinted miért cserélgetem a lányokat? Miért nem engedek senkit sem közel? – inkább magához beszélt, így hagytam, hadd folytassa – Miért? Mert nem akarok sérülni, amikor elveszítem őket. Mindketten távol tartjuk magunkat az emberektől Rose. Csak különböző módon tesszük.

Mikor befejezte, nem is tudtam mit mondjak. Teljesen igaza volt, és könnyezni kezdtem.

- Sajnálom – törölte le a könnyemet – Csak azt mondom, hogy a halál kitolt velünk, amikor ilyen fiatalon elvette tőlünk azt az embert, aki a legfontosabb volt számunkra. Félénkké váltunk, nem merünk szeretni.

Soha nem találkoztam még olyannal, aki ennyire megért. Jacknak igaza volt, részben az volt a problémám, hogy senkit sem engedtem magamhoz közel. Hál Istennek az előttem álló fiú nem adta fel, hogy közel kerüljön hozzám, mert különben nem éreztem volna ezt a megkönnyebbülést.

- Sokáig nem is vettem észre, hogy mit csinálok – folytatta, amikor nem válaszoltam. – De hála neked Rose, rájöttem, hogy ez az elzárkózottság a visszájára sül el.

- Tényleg? – néztem a szemébe.

Jack bólintott.

- Hogyha ez az oka annak – mutatott a sírkőre – hogy nem randizol velem, kérlek csak adj egy esélyt. Nem mondom azt, hogy örökké együtt leszünk, mert nem látom előre jövőt. De megígérem neked, itt és most, hogy soha nem foglak megbántani.

Jack szemébe néztem, és tudtam, hogy nem hazudik. A szokásos flörtölő és bókoló stílus nélkül mondta ezt. De még mindig féltem.

- Jack, mindennap látom, hogy anyukám mennyire össze van törve. Hogy mennyire megviseli. Félek, hogy velem is ez fog történni – néztem félre.

Gyengéden megérintette az arcomat, és újra a szemembe nézett.

- Biztosíthatlak róla, hogyha anyukádnak lett volna választása, így is gondolkodás nélkül apukádat választotta volna.

- De... - kezdtem, de Jack félbeszakított.

- Elegem van a magányból, Rose. Oka van annak, hogy az emberek kitárják a szívüket, és bármi legyen is az az ok, biztosan megéri. Mi van, ha szeretve lenni és megragadni az esélyt jobb annál, mint szeretet nélkül élni?

A hangja tele volt indulattal. Éreztem a szavaiban sóvárgást, mintha könyörögne nekik, hogy legyenek igazak.

Összeszorult a szívem azoktól, amiket mondott. És igaza volt, én sem akartam magányos lenni.

- Oké – fújtam ki a levegőt – De meg kell tenned valamit.

- Mit? – csillogott a szeme.

- Csókolj meg – suttogtam.

És megcsókolt.

Nem saját történet, én csak fordítom! / This is not my story, I just translate it!

Eredeti író / Original writer: https://www.wattpad.com/user/Fallzswimmer