The Art of Mending a Broken Heart (magyarul - hungarian translation)

27. fejezet: Harc

Tegnap túlléptük az 1000-es olvasottságot! Köszönöm, hogy olvassátok :)

A mostani fejezeten kívül pedig már csak egy fejezet van hátra!

/////

Kip-Kop. Kip-Kop.

A bőröndöm hangja jelezte, hogy megérkeztem, ahogy az előszoba csempén végighúztam. De senki sem volt otthon.

Késő délután volt, és a szüleim még nem értek haza a munkából. A ház ugyanúgy nézett ki, mint amikor pár hónappal ezelőtt elmentem. Nagy folyosók cseresznyefa padlóval és óriási szobák végtelenbe nyúló mennyezettel.

Amikor még élt a nagymamám, minding azt mondta, hogy a szobában található csillárok a felhőkön vannak. Anyu méregdrága szőnyegein feküdtünk, és bámultunk a csillogó árnyékokat, amiket csillagoknak tituláltunk.

Ez akkoriban volt, amikor a ház még szeretettel volt tele. De most már tudom, hogy ez az üres, hideg ház csak a külvilágnak szól, nem egy igazi otthon.

Sóhajtva ledobtam a hülye piros bőröndömet a konyhánál. Már csak egy Pókemberes matrica kellett volna rá, és úgy néznék ki, mint egy öt éves.

De úgy is éreztem magam. Akár egy kisgyerek akit egyedül hagytak egy ijesztő helyen, például egy bevásárló központban, és senki sincs ott, hogy fogja a kezét. Számomra az ijesztő hely ezúttal maga a világ volt, Rose nélkül.

Felüdülés volt, hogy a konyha is üres. Amikor magányos vagy, valamiért olyan rossz érzés emberek között lenni.

Kivettem egy bögrét a mosogató feletti szekrényből, tele töltöttem vízzel és beraktam a mikróba. Aztán nekiálltam egy csomag forró csoki port keresni, amiről tudtam, hogy valahol el van rejtve a kamrában.

Amikor jelzett a mikró, kivettem a bögrét, és beleraktam két kanál port, de végül a fél csomagot beleszórtam.

Majd elindultam az italommal az ebédlő felé, azzal a reménnyel, hogy a forró csoki talán majd segít enyhíteni egy kicsit az összetört szívemen. Mielőtt még a szüleim hazajönnének, ott megpróbálhatok rájönni, hogy mi történhetett. És ami még fontosabb, hogy hogyan nyerhetném vissza Rose szívét, amint visszaértem Chicago-ba.

A számhoz emeltem a bögrét, és próbáltam nem kiköpni a tartalmát, amikor beléptem a szobába.

- Fenébe- motyogtam, ahogy lefolyt a csoki az államon.

A szüleim az ebédlőben vártak, karba tett kézzel. Évek óta most először láttam őket egymás mellett ülni úgy, hogy ne essenek egymás torkának. A levegő most is fagyos volt, de ezúttal rám irányult a haragjuk.

Megálltam az asztal másik szélénél, és letettem az italomat.

- Megijesztettetek. Mit csináltok itt? Nem kellene dolgoznotok?

Apám arca vörös volt a dühtől. Amikor ő nem válaszolt semmit, anyukámhoz fordultam.

- Boldog szülinapot, anya? - próbálkoztam.

Egy másodperc erejéig csend volt, majd apám hirtelen felállt. De olyan erővel tette ezt, hogy a szék is felborult.

- HOGY TEHETTED EZT?

Hátrahőkölve anyához fordultam segítségért. Mit? Hogy boldog szülinapot kívántam neki?

- Uh, csak kinyitottam a szám, és kimondtam, hogy boldog szüli...

- El sem hiszem, hogy a saját fiam így megszégyenít - mutatott rám a pufi ujjaival, és minden egyes szónál az ujjával a levegőbe bökött.