The Art of Mending a Broken Heart (magyarul - hungarian translation)

19. fejezet: Szegény kutyus

- Ébredj, kész a reggeli – lábbal nyitottam ki Rose szobájának ajtaját.

Az egyik kezemben a gőzölgő tál, a másikban pedig egy pohár narancslé. Az ágyához érve leraktam az éjjeliszekrényre a narancslevet, hogy ne öntsem ki.

- Gyerünk Rose, ideje felkelni – mondtam gyengéden.

Hétfő reggel volt, és a kapcsolatunk első napja.

Amikor nem mozdult meg, levettem a villát a tányérról, és megböktem vele a vállát. Végre kinyílt a szeme és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Jó reggelt lúzer – üdvözölt.

Felvontam a szemöldököm, ő pedig lehámozta magáról a takarót.

- Te hívsz engem lúzernek? Láttad már, hogy néz ki a hajad ma reggel? – fogtam meg egy tincset.

- Aj – kiabálta.

Leesett az ágyról a padlóra, és engem is magával rántott.

- Na Rose. Hogyha ennyire akarsz engem, csak mondanod kellett volna. Nem kell ilyen agresszívnak lenned.

- Valódi vagy! – bökte meg a homlokom.

Mikor észrevette, hogy nem tűntem el, gyorsan felállt, és magára húzta a takarót.

- Mit gondoltál? Hogy csak álmodod?

Rose pirulni kezdett.

- Mégis mit kellett volna hinnem? Nem szoktál betörni a házunkba, és nem állsz reggelenként az ágyam mellett. Mellesleg, ki ébreszti fel a másikat egy villával?

Tudtam, hogy csak viccel, de mégsem hagytak nyugodni a szavai.

- Rose, nem törtem be hozzád. Átjöttem megkérdezni, hogy elvigyelek-e a suliba. Anyukád sietett, mert késésben volt a munkából, és megkért, hogy keltselek fel. Szóval úgy gondoltam kipróbálom ezt a 'barátos' dolgot, és ágyba hozom neked a reggelit.

Rose lenézett a földre, és látta a tányért, amin egykor még reggeli volt.

- Narancslé még maradt, a reggelit pedig leeheted rólam – vigyorogtam.

- Wow – tette Rose csípőre a kezét – Így kell valami romantikusat mocskossá tenni – de mosolygott.

- Nagyon jól értek hozzá – mondtam vállat vonogatva.

Közelebb lépve a karomba vontam Rose-t, és összetapasztottam az ajkainkat. Nem tehettem róla, annyira tökéletesnek tűnt minden.

A tegnapi csók a temetőben, először lassú és gyengéd volt, de hamar egy kétségbeesett, éhes csókká változott. Mindketten reménykedtünk abban, hogy most először, végre elhalványodik a magány és az egyedüllét.

- Ne Jack – mondta Rose, ahogy az alsó ajkába haraptam.

Ellökte magát tőlem, de a szeme még mindig csukva volt.

- Készülődnöm kell az iskolába – nyitotta ki a szemét, és a fürdőszobába ment.

Amíg vártam, leültem az ágya szélére, és körbenéztem a szobában. Sötét lilára voltak festve a falak, de nem láttál sokat a falból. Szinte az egész területet elfoglalták a könyvespolcok. Azok a könyvek amik nem fértek rá a polcokra, a földön voltak felhalmozódva.

- Hé – szólt Rose fogrémmel teli szájjal – Mennyi az idő?

- Mindjárt 9:20 – válaszoltam félvállról.