Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Szerencsétlen indulás

– Siess már! Miattad fogunk elkésni! – mordult rám idióta bátyám, miközben őrült sebességgel rohantunk a King's Crosson.

– Ne csinálj úgy, mintha én tehetnék róla, hogy Eric nem volt képes elszakadni a hülye kártyáitól! – válaszoltam lihegve, és beszéd közben igyekeztem lépést tartani a nálam lényegesen hosszabb lábakkal rendelkező testvéremmel.

– Pedig ez a te hibád – lökte oda flegmán. Gyűlölöm, amikor ilyen. – Csak ki kellett volna rángatnod a szobájából. De mivel még ezt sem vagy képes megcsinálni, még futnunk is kell. Ez annyira megalázó.

– Kifejtenéd nekem, drága, tökéletes bátyám, hogy ezt miért nekem kellett volna megtennem? Tudod, ha felemelted volna azt a sznob segge...

– Marisa! – kiáltott rám egy szürke kosztümbe öltözött nő, aki olyan szoros kontyba fogta világosbarna haját, hogy szinte hallottam ahogy a fejbőre sikított. – Vigyázz a szádra!

– Anya, kértem már, hogy ne hívj Marisának. Utálom ezt a nevet – mondtam, és figyeltem, ahogy kisöcsém kezét fogva feszes tempóban lépked lehetetlenül magas tűsarkújában. Eszméletlen, hogy mit el nem visel a jó megjelenésért.

– Nagyon szép neved van, és csak azért, mert te nem tudod értékelni, nem foglak becézgetni – válaszolt rám se nézve. – A bátyád iránt pedig mutass több tiszteletet, tudod, hogy már egy egész éve, hogy prefektus lett. – Erre a mondatra persze elmosolyodott, és büszkeségtől csöpögő szemekkel nézett arra a seggfejre, aki a bátyámnak nevezte magát. Biztos nagy traumát okozott neki, hogy idén én nem lettem az. De hát, én ilyen vagyok; a csalódások csalódása.

– Hát persze, csak azért, mert prefi lett belőle, ne nyaljam tisztára a se...

– Marisa! – Anya most már egyenesen kiabált, mire én csak megforgattam a szemem, és csöndben mentem tovább.

Az út hátralevő részében Josh lenéző pillantásaitól kísérve kerülgettem a rohanó muglikat, és igyekeztem senkit se elütni a magam előtt tolt csomagjaimmal. A vasútállomás kész akadálypályának bizonyult, úgy szlalomoztam az emberek között, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, amint megláttam a King's Cross egyik tartóoszlopán a jókora tízes számot.

Josh szó nélkül nekifutott a falnak, mire Steve, a macskám (kicsi voltam, amikor elneveztem, oké?) pánikolni kezdett a ketrecében. Össze-vissza csapkodott mancsaival, és szörnyű hangon nyivákolt, mire a körülöttünk mászkáló muglik szúrós szemmel néztek ránk.

– Hallgass már, te ostoba kandúr, ezerszer csináltuk már ezt, nem hiszem el, hogy még mindig félsz – csattantam rá Steve-re, de pont az ellenkező hatást értem el, mint szerettem volna; a hibbant emlős csak még jobban rázendített. Öreg volt már, és bár szerettem ezt a viharvert cicát, azért sokszor az agyamra tudott menni.

– Merlin szakállára, kislányom, csak menj már! – szólt anya szégyentől sápadt arccal, és én kérdés nélkül elindultam a fal felé. Steve egyre kétségbeesettebben ficánkolt, de már az se érdekelt volna, ha kiugrik a francba, úgyhogy egyszerűen csak átfutottam az átjárón.

  Köszönöm, hogy elolvastátok, ha tetszett, akkor hagyjatok véleményt, ha nem.. hát akkor is, minden kritikának örülök :D