Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Kínos randik és egy új remény

Miután túléltem három pánikrohamot, egy kisebb szívinfarktust, meg egy enyhébb szélütést, kissé megnyugodva álltam a főbejárat előtt, Rose-zal az oldalamon. Eljött annak a bizonyos roxmortsi napnak az ideje, mikor az állítólagos első igazi randimra vártam remegő térdekkel.

– Ris, nyugodj meg, minden rendben lesz – tette vállamra Rose a kezét. Barátnőm egyáltalán nem tűnt idegesnek, és jobban nézett ki, mint valaha. Frissen mosott haja virágillatot árasztott, visszafogott sminkje tökéletesen kiemelte természetes szépségét, valamint egyszerű, zöld ruhája is ránctalanul simult a testére. Mellette viharvert kutyának éreztem magam.

Ami azt illeti, tényleg felvehettél volna valami szebb göncöt – csicseregte Aoi, aki az utóbbi egy hétben teljesen visszatért régi önmagához. Halleluja.

Kösz, igazán sokat segítesz – mormogtam vissza a rókaszellemnek, aki érezhetően fürdött a belőlem áradó idegességben. Azért gyorsan megigazítottam fekete blúzomat, és csúnyán szuggeráltam az addig észrevétlenül maradt fogkrémfoltot a farmeremen, de akárhogy reménykedtem, nem tűnt el. Használhattam volna tisztító varázsigét, de az nálam eddig mindig visszafelé sült el.

Egyszer csak az ég hatalmasat dörrent, mire úgy összerezzentem, mintha anyám kapott volna azon, hogy megint titokban zabálom a vendégeknek félretett sütiket, valamint az én szorongásom egyenesen arányosan növekedett Aoi jókedvével, ami igazán nem segített a helyzetemen, ahogy anya dühös arcának képe se, ami minduntalan megjelent lelki szemeim előtt.

Ahogy álltunk az egyre inkább beszürkülő ég alatt, szorosabbra húztam piros kabátomat, és próbáltam lenyugtatni magam.

Ugyan, mégis mit izgulsz ennyire? Ez még csak nem is lesz igazi randi – mondta a kitsune, aki látszólag kezdte nagyon unni a várakozást.

Lehet, de akkor se megy az ember lánya minden nap Roxmortsba Cody Finnigannel.

Elvakítanak a hormonjaid.

És azzal meg mi a baj? Tizenöt éves vagyok, épp ideje, hogy működésbe lépjenek.

Higgy nekem, eddig se a működésükkel volt baj...

Ez meg mit akar jelenteni? – vontam volna kérdőre a kitsunét, de ekkor megérkezett Cody egyszerű, fekete ballonkabátban, aminek gallérját a nyakára hajtotta. A hajába belekapott az egyre erősödő szél, nekem pedig eddigre a szívem már a nyakamban dobogott. Érdekes módon hányingerem is lett, pedig aznap még nem voltam képes semmit se enni. Szinte észre se vettem a fiú mellett baktató Tony Greendale-t, Cody sokkal kevésbé lenyűgöző haverját, aki tágra nyílt szemekkel tartott Rose felé.

– Hölgyek! – köszöntött minket Tony, mire barátnőm felkuncogott. Ismertem ezt a fajta nevetést; a lány máris leírta magában a srácot, mire megint visszatért a gyomorgörcsöm, hiszen így az egész tervünk bukásra lett ítélve.

Ja, igen, a terv...

A legostobább terv, amit valaha hallottam – mormogott közbe Aoi.

Értékelném, ha nem szakítanád félbe minden gondolatomat! – csattantam fel, de a rókaszellem csak egy láthatatlan szemforgatással válaszolt. Beleborzongtam a furcsa érzésbe, még mindig nem szoktam meg teljesen, hogy úgy érzékeljek mimikát és gesztikulációt, hogy valójában nem is látom azokat.

De a lényeg: a terv. Mint kiderült, Tony Greendale fülig szerelmes Rose-ba már tavaly óta, de csak most jutott el odáig, hogy randira merje hívni. Mármint, ha ezt annak lehet nevezni. Ugyanis (megjegyzem, hogy jogosan) azt feltételezte, hogy a lány nemet mondana neki, ha erre sor kerülne, így Codyval kitaláltak egy fedősztorit. Azt kellett mondanom legjobb barátnőmnek, hogy Finnigan randira hívott, de egyedül nem merek menni, így hát kell a támogatás. Leegyszerűsítve: Rose azt hiszi, nekem és Codynak segít, közben pedig mi segítünk Tonynak és neki. Tök logikus, nem?