Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Fred titka, és a kiborulások kiborulása

Szombat hajnalban dideregve toporogtam a bagolyházban, amint kecses családi baglyunk, Athena lábára kötöttem anyámnak címzett levelemet. A madár kelletlenül borzolta tollait, amiért ilyen korai órákban zaklatom, de egy kis noszogatás után kiröppent az ablakon.

Elrévedve néztem, ahogy a sziluettje szépen lassan eltűnik a szürke felhők mögött, és csak abban tudtam reménykedni, hogy anya megérti, amit írtam neki, és békén hagyja a dolgot. Megszakadt a szívem, hogy idén nem fogunk Eric-kel robbantós snapszlizni a karácsonyfa alatt, és nem rágcsálhatom Naomi nénivel a fahéjas sütijeit éjszakába nyúló beszélgetések közben, de egy idő után nagyot sóhajtva elhessegettem a keserédes gondolatokat, és elindultam vissza a kastélyba.

Helyesen döntöttél – mondta Aoi, ahogy lefelé battyogtam a lépcsőkön. Kivételesen, mintha egy cseppnyi megértést véltem volna felfedezni a hangjában.

Tudom, de mégis borzasztóan érzem magam – válaszoltam lemondóan. – A karácsony az egyetlen ünnep, amit meghitten tudunk együtt tölteni a családommal.

Pár héttel ezelőtt, látva, hogy még mindig nem vagyunk tökéletes szinkronban, Aoival úgy döntöttünk, legjobb lesz, ha itt maradunk Roxfortban az ünnepekre, hogy tovább tudjunk gyakorolni.

A kastélyba belépve azonnal a konyha felé vettem az irányt, engedelmeskedve korgó gyomrom könyörgésének. Szegény testem az utóbbi időben finoman szólva se jutott elegendő táplálékhoz. A folyamatos stressz úgy marta a lelkemet és hasamat egyaránt, hogy vészesen keveset ettem, amit nem túl bölcsen, de mindenféle cukrok összezabálásával kompenzáltam, így most is elindultam összeszedni minden mozdítható édességet.

A készséges házimanóknak hála a konyhát már egy csokis sütikkel és kakaós csigákkal megpakolt kosárral hagytam el, amiknek illata máris javított a lelkiállapotomon.

Hiányzik az evés – nyögte Aoi, ahogy a klubhelyiség felé vettük az irányt. – Ami azt illeti, hiányzik a fizikai lét önmagában.

Nekem meg hiányzik, hogy ne nyavalyogjon valaki mindig a fejemben – vágtam rá, miközben ráfordultam a portréhoz vezető lépcsőre. Alig vártam, hogy minden bánatomat ezekbe az íncsiklandó süteményekbe fojthassam.

A klubhelyiségben a kandallóban lobogó tűz kellemes hangulatot adott, ráadásul amint leültem a kis beugróba az ablak mellé, nagy pelyhekben elkezdett esni az első decemberi hó is. Ahogy hallgattam a tűz ropogását, néztem a hóesést, és ettem a rendkívül egészségtelen reggelimet, mintha kicsit béke szállt volna rám. Aoi is csöndben élvezte az idillt, én pedig botor módon elengedtem magam. Ez egy jó nap lesz. Gondoltam én.

Reggel hat óra fele járhatott az idő, mikor legnagyobb meglepetésemre kinyílt a portrélyuk, és belépett rajta a mindig kusza hajú James Potter. Melegítőben, kipirosodva nézett körbe a helyiségben, s mikor észrevett, mosoly kúszott a szájára és azonnal letelepedett mellém, persze csak miután önkényesen kiszolgálta magát a péksüteményekből.

– Szerezz magadnak kaját! – morogtam méltatlankodva, és védelmezőn magamhoz emeltem a kosarat.

– Jó reggelt neked is! – nyammogott a fiú. – Mit csinálsz itt hajnalok hajnalán?

– Ezt én is kérdezhetném tőled.

– Futottam – vont vállat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.

– Fúj – húztam el a számat. Aoi egy undorodó horkantással fejezte ki egyetértését.

– Megint nem tudtál aludni? – kérdezte, amire válaszul csak megráztam a fejem, és újra a hóesésre irányítottam a figyelmem. – Megkérdezném, történt-e valami, de kezdem megszokni, hogy mindig morcos vagy.