Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Charlie

A kviddicspálya felé rohanva rájöttem, hogy az utóbbi időben Myrtle-t megszégyenítő hisztirohamaim közepette a problémáimra nemhogy nem találtam megoldást, de csak egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálat csúnya, ragadós, fekete vizében.

Azt azért nem mondanám, hogy erre egyedül jöttél rá... - kotyogott közbe Aoi.

Bár idegesített, hogy a kitsune minden egyes gondolatmenetemet megszakítja valami idióta közbeszólással, ezegyszer igazat kellett adnom neki, ugyanis tényleg nem magamtól jutott eszembe, mennyire hülyén viselkedtem az utóbbi napokban.

Ugyanis, ahogy említettem, épp a pálya felé tartottam a Jamesékkel lefolytatott nem éppen sikeresnek mondható beszélgetésem után, hogy seprűháton kiszellőztethessem a fejem, amikor egyenesen beleütköztem a Roxfort elsőszámú kívülállójába; Charlie Price-ba.

Amikor azt mondtam, beleütköztem, azt szó szerint kell érteni, ugyanis olyan sebességgel mentünk egymásnak, hogy a lendülettől mindketten hátraestünk.

– Nem tudnál a lábad elé nézni?! – förmedtem rá az előttem ülő lányra, bár akkor még fogalmam sem volt, kivel is állok – pontosabban ülök – szemben. Ha visszagondolok a dologra, az állig érő, rózsaszín hajról azonnal le kellett volna vágnom a dolgot, de túlságosan el voltam foglalva a saját nyomorommal ahhoz, hogy érzékeljem a külvilágot.

– Nem azért, de te jöttél nekem – válaszolt a lány flegmán, szegecsekkel kivert, fekete bakancsának fűzőjét igazgatva. Mikor találkozott a tekintetünk, unottan lebiggyesztette feketére rúzsozott ajkait. – Akarsz beszélni róla?

– Miről? – kérdeztem vissza értetlenül. Össze voltam zavarodva. Még mindig bántott, amiket Potter mondott, és azt se tudtam hova tenni, hogy Charlotte „gyűlölökmindenkit" Price az én hogylétem felől érdeklődik.

– Sírtál – mutatott rá szűkszavúan a tényre.

– Oh... – mondtam meghökkenve. Én magam is meglepődtem, de komolyan elgondolkoztam azon, hogy ott és akkor mindent kitálalok. – Nem, nem igazán. Mármint, nem akarok beszélni róla.

Egy pár perce már csendben ültünk egymással szemben, mikor észrevettem, hogy a lány idegesen gyűrögeti valamely, számomra ismeretlen zenekar logójával ellátott pólójának szegélyét.

– És te akarsz beszélni róla?

– Nem! – vágta rá Charlie kicsit túl hirtelen. Ahogy rám emelte zöldesbarna íriszeit, már teljesen biztos voltam benne, hogy neki is van némi rejtegetni valója.

– Szereted a forrócsokit? – kérdeztem kis gondolkodás után. Ő csak bizonytalanul bólintott, majd felálltunk és elindultunk vissza a kastélyba.

Csendben haladtunk egymás mellett, de nem éreztem semmiféle ingerenciát arra, hogy megtörjem ezt az idilli hangulatot. Újabb meglepetésként ért a tapasztalat, hogy mennyire jól esik csak úgy lenni valakivel, aki tudja, hogy problémám van, de nem faggat. Elöntött a nyugalom, és a felismerés, hogy nem vagyok egyedül: van, aki megért.

Fél órával később már a tóparton ülve szürcsöltük a konyháról csent forrócsokikat.

– Történt velem... Valami – kezdtem óvatosan a történetet. Aoi kivételesen csöndben maradt, a mosdóban történtek óta meg se nyikkant. – Valami, amit nem tudok megmagyarázni, és nem is nagyon beszélhetek róla. De borzalmasan kikészített, amit a barátaim is észrevettek rajtam. A baj csak az, hogy szeretnének segíteni, de valahogy képtelen vagyok rájuk támaszkodni, és úgy érzem, mindenkit ellökök magamtól.

Charlie kifürkészhetetlen arccal nézett rám bögréje mögül, mire nagyot sóhajtva folytattam a monológomat, és elmondtam neki mindent, ami az utóbbi hetekben történt. Persze azt kihagytam a sztoriból, hogy egy japán rókaszellem csücsül nulla-huszonnégyben a szürkeállományomon. Csak úgy záporoztak belőlem a mondatok, és mintha minden egyes kimondott szóval kicsit megkönnyebbültem volna.