Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

A Szükség Szobája

A következő hetekben mást se csináltam, csak bujkáltam mindenki elől, akihez valaha hozzászóltam. Legalábbis ezt terveltem ki nagyon nagy műgonddal, de sajnos nem ment olyan könnyen, mint gondoltam volna, így az elkerülendő emberek listáját leszűkítettem egy főre, viszont ezt olyan komolyan betartottam, mintha csak az életem múlna rajta.

Több, mint egy hónap eltelt azóta a bizonyos kviddicsmeccs óta, és csodával határos módon ugyan, de sikeresen kitértem a Codyval való találkozás elől, és úgy tehettem, mintha mi sem történt volna. Bár Rose és a lányok ezt kissé megnehezítették, tekintve, hogy be nem állt a szájuk, amikor megtudták, mi is történt. Hogy Cody kicseszett Finnigannel csókolóztam részegen egy buliban. Soha életemben nem szégyelltem még magam ennyire, már csak azért is, mert nem így képzeltem el az első csókomat. Már úgy az első csókomat, ha nem számítjuk, hogy hétévesen a pár utcával arrébb lakó mugli fiú, Will adott egy szájrapuszit véletlenül, amikor elestünk a biciklijével.

Hidd el, nem számít – szúrta közbe Aoi.

Mindenesetre a korábbinál is antiszociálisabb lettem, a napjaim abból álltak, hogy elmentem órára, aztán a lehető leggyorsabban megebédeltem, vissza órára, aztán kviddics, büntetőmunka Barlow-val, edzés Aoival (és James nélkül, vele se beszéltem a történtek óta), tanulás vagy Charlie-val való gyakorlás. Ez utóbbi nem igazán segített elnyomni az érzelmeimet.

December első csütörtökjén, mikor leesett az első hó a Roxfort felett, én nem hógolyóztam kint a többiekkel és nem ittam konyháról csent forrócsokit sem a lányokkal, hanem kőkeményen edzettem a hatodik emelet egyik üres termében, ami immár Charlie szerkesztőségeként is szolgált, így a csupasz falakat a Heti Roxfort első példányai díszítették, mellettük pedig egy hatalmas, elvarázsolt nyomdagép árválkodott.

– Legilimens! – emelte rám pálcáját rózsaszín hajú barátnőm aznap már ki tudja hányadszorra. Elképzeltem, ahogy az agyamban lévő teremben állok, és igyekeztem újabb és újabb lakatokat bűvölni az ajtóimra, különös tekintettel egy bizonyos, halványzöld színűre. Ahogy a lány próbált behatolni az elmémbe, egyre remegtek a falak, mintha csak egy csapat troll járna körtáncot a közelben, de egész stabilan tartottam magam.

– Nem rossz – mondta Charlie, mikor feladta a próbálkozást, és egy láthatatlan erő visszarántott a valóságba. – Az utóbbi időben rengeteget fejlődtél, igazán büszke vagyok rád.

– Micsoda? – néztem rá hüledezve. – Egy dicséret? Charlotte Price-tól?

– Ha még egyszer Charlotte-nak hívsz, soha még csak rád se mosolygok, oké, Marisa?

– Jó, na felfogtam.

– Mára ennyi volt, jövő héten folytatjuk – mondta, ahogy visszasétált a szoba közepén elhelyezett asztalhoz, és valamit olvasni kezdett.

– Biztos? – kérdeztem bizonytalanul. Bármit megadtam volna, hogy még ne kelljen visszamennem a klubhelyiségbe. – Tuti rám fér még a gyakorlás.

– Nem, ennyi elég most, ráadásul rengeteg dolgom is van– hessegetett szinte fel se nézve a pergamenjéből.

Kisebb sóhajjal feltápászkodtam a karosszékből, és elindultam az ajtó felé, ám ekkor hirtelen újra a buliban találtam magam. Szinte kívülről láttam magam, ahogy esetlenül csókolózom Cody Finnigannel, amitől kissé felfordult a gyomrom.

Ris, nem látod, mi ez? Itt van a fejedben! – hallottam kissé távolról Aoi hangját a fejemben, és csak ekkor esett le, hogy mi is történik.

Azonnal kihátráltam az emlékből, vissza a kör alakú szobába, és ezúttal mérgemben nem csak lakatott, de több kilónyi mentáldinamitot is raktam az emléket takaró ajtóra biztosítéknak, hogy ha valaki még egyszer benyitna rajta, annak lasagnává süljön az agya.