Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

A látomás

Fredék első ötletét meghallva azonnal megbántam kicsit, hogy csatlakoztam a kis kalandjukhoz. Valahogy nem vonzott túlzottan, hogy trágyabombával szépen felrobbantgassuk a suli falára a szöveget, amivel mindenkit tájékoztatunk a cserediákokról. Közöltem velük, hogy ez teljességgel elfogadhatatlan, és én ebben nem vagyok hajlandó részt venni, úgyhogy vagy találjanak ki valami mást, vagy engem vonjanak ki az egyenletből.

Ez a fenyegetés azért is érdekes, mert téged senki se hívott a csapatba – szúrta közbe Aoi, ahogy mágiatörténeten a különböző lehetőségeken törtem a fejem.

Mert azt hitték, hogy nemet mondanék. Epekedve várták, hogy mikor térek vissza hozzájuk – mondtam szórakozottan, és kiszedem a számban maradt toll-darabokat, amik a pennám aktív rágcsálásának következtében kerültek oda.

Haha, hát persze, mondogasd csak magadnak.

A szurcsókos francért kell mindig ilyen cinikusnak lenned. Csak azért, mert neked nincsenek barátaid, még nem kell elvenned tőlem az enyémeket – vágtam vissza epésen.

– Tehát 1872 januárjában Sir Michael Plankton elindult békeüzenetével az északi óriások erődjébe, de a hegyen fölfele menet összetalálkozott egy különösen vad zergecsapattal, akik kegyetlenül eltiporták, így az óriások megelégelték a várakozást, majd ugyan ez év márciusában leromboltak három mugli falut, és két mágusboltot, egy elvarázsolt órákat árusítót, valamint az abban az időben igencsak nagy népszerűségnek örvendő Clarina Varázslatos Ízei cukrászdalánc egyik üzletét is. Ez utóbbit a brit varázslótársadalom már nem bírta tovább szó nélkül hagyni, így megkezdődött a Borús Hónap; ekkor mindenhol sztrájkokat indítottak, egészen addig, míg a Mágiaügyi Minisztérium nem törlesztette Clarina veszteségét, és fel nem lépett az óriások belső ügyeivel szemben...

Binns professzor monoton hangja szépen lassan kezdte kikapcsolni minden fontosabb érzékszervemet. Egy idő után már a szemem is lecsukódott, és azon kaptam magam, hogy megint álmodok.

Már jó két hete álmatlan éjszakáim voltak. Mármint, álom nélküliek, nem alvás nélküliek, és úgy éreztem, ez volt a legjobb dolog, ami az utóbbi időben velem történhetett. Így talán érthető, ha azon revelációm, miszerint megint egy álomban vagyok, kissé kikészítette az idegeimet.

Minden elmosódottnak tűnt. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, egy erdőben vagyok, de nem lehettem biztos benne. Egyedül az eső utáni földillat adott egy kevés támpontot. Azonban tudtam, hogy most nem a homloklebenyembe férkőzött kitsune emlékei között járok, azok ugyanis mindig kristálytiszták voltak, mintha csak egy full HD-s filmet néztem volna.

– Aoi?! – kiáltottam a semmibe, de nem jött válasz. Furcsán üresnek éreztem a fejemet.

Értetlenkedve nézelődtem egy darabig, majd elindultam valamerre. Hogy jobbra vagy balra, északra vagy nyugatra, azt már viszont nem tudtam volna megmondani. De mégis, a látási viszonyok rossz mivolta se tűnt annyira nyomasztónak, mint a csend, ami körülvett. Egy erdőben kéne lenni valami neszezésnek nem?

Mivel költői kérdésemre nem érkezett válasz, úgy döntöttem, hogy egészen addig menetelek ebben a zavaros környezetben, míg nem történik valami. Akármi.

Ha azt mondanám, féltem, az elég enyhe kifejezés lett volna arra, amit valójában éreztem. Teljesen és visszavonhatatlanul egyedül voltam, amitől az elmúlt hónapokban teljesen elszoktam. Újra annak az öt éves kislánynak éreztem magam, aki a naphosszat a szobájában gubbasztott.

Az emlék olyan elevenen sejlett fel előttem, hogy meg kellett torpannom egy pillanatra. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy hol is vagyok – bár ez elég nehéz feladatnak tűnt, tekintve, hogy erről az aprócska tényről halvány lila gőzöm se volt.