Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

A sors iróniája

Legalább egy óra eltelhetett így, Salmanderék valami furcsa játékkal voltak elfoglalva, Sadey pedig még mindig a portréján dolgozott. Szóval ezt jelenti, hogy mindjárt kész van. Sose lenne türelmem bármi ilyesmit rendesen megcsinálni. Meg hát, a tizenegy éves öcsém is szebben rajzol, mint én.

Hirtelen kopogás hallatszott a kupé üvegablakán, és reménykedve kaptam fel a fejem, hátha Rose döntött úgy, hogy megkeres minket, de csalódottan konstatáltam, hogy csak az idős asszony az, aki a Mézesfalásból hozott finomságokat árulja.

– Adhatok valamit kedveskéim? – kérdezte kedvesen mosolyogva a nő, de mindenki csak a fejét rázta, hogy köszönik, de megvannak diabétesz nélkül is.

– Én egy csokibékát szeretnék – mondtam, és már előre éreztem, ahogy az édességbe zárt boldogsághormonok elkezdenek dolgozni a szervezetemben. Eric meg úgyis gyűjti a kártyákat, majd neki odaadom, amit kapok.

Miután a boszorkány tovább ment, boldogan huppantam vissza az ülésemre, és minden figyelmemet a kajának szenteltem. Óvatosan kibontottam a csomagolást, mire a béka rögtön kiugrott a dobozából, és letelepedett az ajtón. Rémülten vettem észre, hogy a bejárat nyitva maradt, és kétségbeesetten reménykedtem benne, hogy nem fog kiugrani. Természetesen kiugrott.

– Nee! – kiáltottam, legalább olyan drámaian, mint abban a mugli filmben a maszkos csávó.

El se hittem, de kint valaki megfogta a békát. Gyorsan felugrottam, nem törődve utastársaim érdeklődő pillantásaival, és hálásan visszavettem a csokit.

– Jobban kéne vigyáznod a dolgaidra, Slade – szólalt meg egy játékos hang, amit felismerve rögtön ledermedtem.

– Potter... – nyögtem kétségbeesve. Hát persze, egy ilyen sebességgel repülő kis tárgyat levegőben, másodpercre pontosan csakis a Griffendél sztárfogója, James Potter kaphatott el. – Kösz – tettem hozzá kelletlenül, és gyorsan elindultam vissza, a fülkénk felé.

– Hova-hova? – A szája ostoba vigyorra húzódott, és elállta előlem az utat. Ez semmi jót nem jelentett. – Valami jutalmat érdemlek, ha már ilyen szépen megmentettelek. Mondjuk a fejét.

– Tessék, itt van – fanyar grimasszal az arcomon letörtem neki a darabot, és vártam, hogy végre átengedjen.

– Valami nem stimmel – ráncolta össze a homlokát, és egy centit se mozdult. – Tőled minimum valami olyat vártam, hogy „Tűnj innen, Potter, vagy a legközelebbi edzésen egy gurkót repítek a fejedhez", vagy esetleg, „Merlin szakállára, Potter, húzz már innen!" – Irreálisan magas hangot adott ki, amikor engem próbált utánozni, és még gesztikulált is hozzá. Merlinre esküszöm, hogy én próbáltam nyugodt maradni, tényleg, de a mai napon ez volt az utolsó csepp a kupában.

– Először is: Nem ilyen a hangom! Másodszor pedig: Lehet, hogy te azt hiszed, hogy mindenki legnagyobb vágya, hogy a híres James Potterrel tölthesse a szabadidejét, de képzeld, tévedsz. Ráadásul az, hogy a folyosón mászkálsz, azt jelenti, hogy már megint valami hülyeséget csináltál, és engem otthon kinyírnak, ha megint büntetőmunkával kezdem az évet! – A végére már lihegtem, annyi feszültség gyűlt össze bennem az utóbbi pár órában, hogy egy levegővel adtam ki magamból mindent. Persze kaptam pár furcsálló tekintetet a fülkében lévőktől, de nem érdekelt. A legfőbb célom idén ez volt; minél távolabb lenni James Sirius Pottertől.

– Ugyan már, mi van, ha csak vécére mentem? – somolygott ártatlanul, ám ekkor kisebb robbanás rázta meg a mellettünk lévő kupét, majd a következő pillanatban fekete füst, és köhögő diákok rontottak ki az ajtaján. – Na jó, talán mégsem csak vécére mentem – tette hozzá, de mosolya még most sem hervadt le az arcáról.

– Megöllek, Potter! – sziszegtem. – Egyszer úgy megverlek az ütőmmel, hogy három napig nem tudsz majd sza... – A mondatot már nem tudtam befejezni, ugyanis egy kéz tapadt a számra, és furcsa, víz és textil közötti állagú valamit éreztem a karomon.

– Maradj csöndben, és figyelj! – hallottam James suttogását, majd lassan levette tenyerét a számról, és újra rendesen tudtam lélegezni. Esküszöm, hogy egyszer még megetetek vele egy kappát ezért!

A füst időközben kezdett eloszlani, és a kormos hatodévesek között felismertem a bátyámat, és életképtelen kis csapatát. Meg kell mondani, elég nevetségesen festettek.

– Ez meg mégis mi volt? – kiáltotta magából kikelve egy hosszú hajú, mardekáros lány, akinek talárján (természetesen a stréber-osztag már egyenruhában feszített) egy prefektusi jelvény tűnt föl. Kis gondolkozás után a lány neve is eszembe jutott; Lucia Zambini, Josh irritáló barátnője.

– Biztos a kis szaros elsősök szórakoznak megint – szólalt meg egy orrhangú fiú Lucia mögött.

– Melrinre, Nott, ennyire nem lehetsz hülye – hallottam bátyámat. – Potter volt az, láttam elmenni a kupé előtt.

– A bátyád egy igazi Sherlock – suttogta a fülembe James, mire akaratlanul is felnevettem kicsit.

– Mi a francot műveltél megint? – kérdeztem, de ahogy néztem az előttem kibontakozó veszekedést, egyre nehezebb volt visszatartanom a röhögést.

– Egy kis ajándék George bácsitól. – Ugyan nem láttam az arcát, de tudtam, hogy teli szájjal vigyorog. – Viszont el kéne tűnnünk innen, errefelé jönnek.

– Miért nem látnak minket? – kérdeztem hirtelen, addig bele se gondoltam, hogy hogyan maradhattunk észrevétlenek. Ekkor beugrott valami: – Csak nem...?

– Láthatatlanná tévő köpeny – felelte, majd gyorsan tovább szaladtunk, mielőtt eszméletlenül dühös bátyám, és csapata egyenesen belénk futott volna.

Egészen addig mentünk, amíg nem találtunk egy olyan fülkét, aminek nyitva volt az ajtaja. Bent megvártuk, amíg a csoport tovább halad, nagy szitkozódások közepette. Őrülten jó volt így látni Josht, végre nem ő alázott meg valakit, hanem ő lett megalázva. Bár sosem mondtam volna el neki, de hálás voltam James-nek azért, hogy megmutatta ezt nekem.

Mikor újra a folyosón voltunk, és nem láttunk már senkit se közeledni, a fiú levette rólunk a köpenyt, kicsire összehajtotta, és a hóna alá csapta azt. Az arcán önelégült mosoly virított, és nem is én lettem volna, ha nem próbáltam volna meg ezen változtatni.

– Elismerem, hogy ez vicces volt, de ettől még mindig dühös vagyok. – Emlékeztetnem kellett magam, hogy ennek az évnek hibamentesen kell zajlania, ha nem akarom, hogy kitagadjanak otthon. – És ha lehet, az év többi részében kerülj el, jó messzire. Értve vagyok?

– A szád nemet mond, de szíved akarja a bajt – szólt vigyorogva, mire csak megforgattam a szemem, és visszaindultam a kupénkba. – Találkozunk a suliban, Slade!

– A te érdekedben rohadtul remélem, hogy nem így lesz – löktem oda hátra se fordulva, és visszasétáltam a fülkénkbe, ahol levágtam magam Sadey mellé, akinek valószínűleg fel se tűnt a távollétem, vagy akár az előbbi kis incidens. Az ülésen vettem észre, hogy Potternél hagytam a csokibékám. Nagyot sóhajtva néztem meg a kártyát, amit korábban az ülésen hagytam, és reméltem, hogy legalább egy ritka varázslót vagy boszorkányt kaptam, akinek Eric örülne. A kis kartonlapról egy kócos, szemüveges varázsló mosolygott, és majdnem hangosan felnevettem, amikor elolvastam az alatta lévő feliratot. Harry James Potter... Ez a Sors iróniája volt.

Egy kicsit tovább tartott, mint terveztem, de itt az új fejezet :3