Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Ami a csónakházban történik...

Hogy micsoda?! – kérdeztem teljes sokkban a hamvaiból frissen feltámadt kitsunét.

Nem egyértelmű? Miért kell neked mindig mindent a szádba rágni? – Aoi szavai hisztérikusan visszhangoztak a fejemben. Rettegett, de olyan szinten, hogy az érzelmei átvették testem felett az irányítást, mire szabályosan remegni kezdtem.

Tudtam, hogy ezzel most ott a Nagyteremben, mindenki szeme láttára nem lettem volna képes megbirkózni, így gyorsan motyogtam valami kifogás-félét a lányoknak, és sietős léptekkel elhagytam a helyiséget. Nem fogtam fel, merre megyek, csak vittek a lábaim.

Aoi, mi a franc ütött beléd?

Ris, a kurva életbe is, miért ilyen lassú a felfogásod? Kevesebb, mint három hónap múlva egy csapat varázsló vonul ide Japánból, és neked éppen most volt látomásod arról a személyről, akinek életcélja, hogy levadásszon engem. Cseppet se találod ezt furcsának? – mondta a kitsune olyan éllel a hangjában, hogy szinte fájtak a gondolatai.

Nem tudhatod biztosan, hogy idejön. Ez egy cserediák program, nem pedig valami hivatalos, minisztériumi ügy – próbáltam érvelni, ahogy kiértem a kastély kapuján kívülre. Kisebb hezitálás után a csónakház felé vettem az irányt, remélve, hogy ott egyedül lehetek. A csípős novemberi szél hatására kissé összébb húztam magamon taláromat, de állapotomhoz képest viszonylag határozott léptekkel siettem újdonsült célom felé.

Nem gondolod, hogy egy hivatalos személy is kísérni fogja őket? Hirónak egész Japánon átívelő kapcsolatai vannak muglikkal, mágusokkal, varázslényekkel... Ha akár csak sejti, hogy Angliában vagyok, akkor megoldja, hogy feltűnés nélkül idejöjjön. És különben is, hallottál már véletlenekről a varázsvilágban? Mert én még nem, az biztos – magyarázta a rókaszellem, ahogy beértem a kissé ingatag kabinba, és lerogytam az egyik felfordított csónak fenekére. Bár a rozoga deszkákból összetákolt falak valamennyi védelmet nyújtottak a hideg szél ellen, még mindig fáztam kissé. Mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy a remegésem már a kellemetlenül alacsony hőmérsékletnek, vagy enyhén szólva felfokozott idegállapotomnak volt köszönhető.

Tegyük fel, hogy igazad van...

Biztosan igazam van!

Az életben egyszer ne szakíts félre! – kiáltottam, mire egy erős fájdalomhullám futott végig a fejemen, és Aoi nyögéséből következtetve ez őt se kerülte el. Kezdtem kiismerni, hogy tudok gondolattal fájdalmat okozni, ami kissé meglepett, de akkor nem foglalkoztam vele különösebben. – Szóval, ha igazad van – és ez egy nagy HA –, akkor mi lesz? Tűnjünk el? Hova? Hogyan? Nekem családom van, Aoi! Barátaim, felelősségeim, nem szívódhatok fel csak úgy!

Ris, ez az egész sokkal nagyobb, mint a hülye felelősségeid! Túl sok minden forog kockán!

Oh, bocsánat, nm tudtam, hogy a te életed ennyivel fontosabb mindenki másénál! Eseetkeg belegondoltál abba, amikor ez a fantasztikusan kidolgozott terv végigfutott az agyadon, hogy mi történne a családommal, ha beigazolódna az elméleted?

De Ris...

– Semmi de! – kiáltottam fennhangon, de észre se vettem, hogy nem magamban beszélek már. Haragomban felpattantam, és elkezdtem körbe-körbe járkálni a kis kabinban, egészen addig, amíg az egyik koszos ablaküvegben meg nem láttam a tükörképemet. A szemeim szinte világítottak, olyan kékké váltak az íriszeim. Egyenesen a saját képemnek beszéltem. – Ha ez a Hiro vagy kicsoda tényleg idejön a Roxfortba, és én hirtelen felszívódok, szerinted az nem tűnik majd fel senkinek? Ráadásul, ha olyan rafinált, mint amilyennek mondod, seperc alatt összerakja a képet, és akkor mi tartja vissza attól, hogy bántsa a szeretteimet? Tudod nekem garantálni, hogy ha most lelépek, akkor mindenki biztonságban marad?