Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Semmi nincs rendben...

Az út vége problémamentesen zajlott; mikor leszálltunk a vonatról, egyenesen a maguktól mozgó fiákerekhez siettünk. Ott megláttam Rose-t, ahogy Sean karjába kapaszkodva gügyögtek egymásnak. Komolyan mondom, felfordul tőlük a gyomrom. Amikor észrevett minket, vörös hajú barátnőm boldogan integetett, de én csak sértődötten felszegtem a fejem, és beszálltam az egyik kocsiba, ahol Lorcan és Lysander Salmander mellett, valamint Sadey-vel szemben foglaltam helyet. Már éppen indulni készültünk, amikor valaki gyorsan felugrott a platóra.

– Nem baj, ha veletek jövök? – kérdezte Albus Potter félénken, bár kérdését inkább csak nekem címezte.

– Természetesen nem – mondtam, majd a fiáker egy kisebb zöttyenéssel megindult. – Malfoy-jal még mindig...?

– Igen, még mindig – vágott közbe hadarva a fiú. Tavaly év végén Al és Scorpius (vagyis a Roxfort elválaszthatatlannak hitt BFF-jei) nagyon csúnyán összevesztek valamin, és mivel Rose akkortájt jött össze Mr. Seggfejjel, a közös óráinkon egymás mellett ültünk a Potter-fiúval. Elég ritka látvány volt, hogy egy mardekáros és egy griffendéles ne akarja megölni egymást, nemhogy még egymás mellett is üljenek, így jó ideig kaptuk a furcsa pillantásokat osztálytársainktól, de aztán hamar megszokta mindenki ezt az új felállást.

Láttam a fiún, hogy most nem akar beszélgetni, és felettébb örültem neki, hogy nem kell lelkiznem senkivel.

A kastélyba érve mind szétszéledtünk, ki-ki ment a maga helyére; Albus a mardekárosokhoz, Lorcan a hollóhátasokhoz, Lysander a hugrabogosokhoz, mi Sadeyvel pedig a griffendélesekhez csatlakoztunk.

Az asztal korgó gyomrom legnagyobb szomorúságára terítetlenül várt ránk, fogalmam sem volt, hogy fogom kibírni a beosztási ceremóniát anélkül, hogy ne ájuljak el az éhségtől.

Mellettem Sadey, és egy alsóbbéves fiú foglalt helyet, míg velünk szemben a végzősök telepedtek le – Beleértve az azon az estén, még talárban is szuperszexi Cody Finnigant. Nem tartottam magam romantikusnak vagy ilyesmi, de vak lettem volna, ha nem veszem észre, hogy milyen helyes. Persze minimum két méteres távolságot tartottam tőle is ugyan úgy, mint a legtöbb embertől általában.

Amint mindenki helyet foglalt, végre kezdetét vette a ceremónia. Longbottom professzor kirakta a foszlott Teszlek Süveget a korhadó háromlábú sámlira, mire az szavalni kezdett. Komolyan, nem ártana egy kis újítás ennek az iskolának. A kalap beszéde amúgy nagyon unalmas volt, ugyan azokat a kliséket nyomta, amiket az utóbbi négy évben hallottam. „Bár külön házakban vagyunk, fontos az összetartás, bölcsek legyünk meg bátrak meg kedvesen meg ravaszak, bla-bla-bla.

– Merlin szakállára, ezek a beszédek évről évre egyre rosszabbak – mondtam félhangosan, amire szemből jött a válasz:

– Egyet értek, szerintem már a vén Süveg is nyugdíjba menne – mondta Cody, és közben rám mosolygott. – Jut eszembe, meghallgattad a zenéket?

– Hm... – válaszoltam szórakozottan, ugyanis időközben találkozott a tekintetünk Rose-zal. A lány megbánással teli szemekkel nézett rám, mire én égnek emeltem a szemem, majd legyintettem, hogy „tökmindegy".

– Ris! – zökkentett ki Cody a metakommunikációból. – Itt vagy?

– Oh, persze, igen, nagyon tetszettek, köszi. – Elővettem a legkedvesebb mosolyomat, és az arcomra erőltettem. Cody kissé csalódottan szólásra nyitotta a száját, de ekkor elkezdődött az elsősök beosztása. A mai napon ez volt az egyetlen dolog, ami érdekelni tudott, ugyanis Eric is aznap kapta meg a házát.

Longbottom igazgatóhelyettes sorban hívta a kis elsősöket, akik egytől egyig beosztásra kerültek. Tisztán él bennem az a borzalmas emlék, amikor én ültem ott kint, és a Süveggel a fejemen könyörögtem a fejfedőnek, hogy a Mardekárba tegyen. Hát nem így lett, de öcsémnek őszintén reméltem a legjobbakat.

– Slade, Eric! – hangzott a név, mire kócos testvérem kicsit remegve ugyan, de biztos léptekkel odament a sámlihoz, és elmerült a kalapban.

A Süveg hosszú percekig nem szólalt meg, majd mikor kimondta az ítéletet, teljesen ledermedtem.

– HUGRABUG! – zengett a teremben. A kettővel mellettünk lévő asztalnál tapsvihar tört ki, de Eric csak állt a szék előtt, mozdulatlanul, és szemeivel engem keresett a griffendéles tömegben.

Amikor tekintetünk találkozott, intettem neki, hogy menjen, és számmal a „Minden rendben lesz!" szavakat formáztam. Ettől kicsit megnyugodott, és lassan odasétált az asztalához.

Viszont a helyzet az, hogy kurvára semmi nem volt rendben.

Ez most kicsit rövidebb lett, de várom a véleményeket :)