Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

A látomás 2.0

Újabb látomásom volt Hiróról. Az előzőhöz hasonlóan egy erdő közepén, egy fatörzsön ült, ám most az egyetlen villám helyett hatalmas vihar tombolt, ami mintha csakis őt elkerülte volna. Mint amikor a mugli rajzfilmekben egy szereplő feje felett megjelenik a viharfelhő, csak fordítva. Meglehetősen bizarr látványt nyújtott.

Mindenfelé villámok cikáztak, az orkánszél fákat csavart ki körülöttem. Az esőcseppek apró pengékként csapódtak a bőrömnek, vizes hajam egy része pedig az arcomra tapadt. A hideg és a félelem, ami elöntött, semmihez se volt fogható.

Félúton Hiro és köztem halvány, kék fényt láttam felvillanni olykor-olykor.

Aoi.

Azonnal elindultam felé, de a szél visszalökött. Akármennyire próbálkoztam, az minduntalan térdre kényszerített. Ezek után már négykézláb próbálkoztam. Mindenem sajgott; a tüdőmben mintha tüzet gyújtottak volna, a bőröm hegek millióiból állt, a szemem pedig az eső ellenére száraz volt, akár a pergamen. Jobbláb. Jobbkéz. Balláb. Balkéz. Jobb. Bal. Semmi másra nem koncentráltam, csak a végtagjaim lassú, kínkeserves mozgatására.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértem a pislákoló lánghoz. Aoi emberi alakja feküdt ott eszméletlenül, homlokán egy kék lángocskával.

– Aoi! – ordítottam, de nem jött válasz. Óvatosan felültem mellé, és gyengéden rátettem tenyerem az arcára. A teste hideg volt és szinte élettelen.

Körülöttünk tovább tombolt a vihar; dobhártyaszaggató dörgések követték a hatalmas villámokat. Hiro hideg szemeit mindezen keresztül is éreztem magamon.

– Mit tettél vele? – üvöltöttem teli torokból, tomboló dühvel... és végtelen elkeseredettséggel.

A vihar hirtelen megszűnt. Az ég kitisztult, a ragyogó csillagok előbújtak a sötét felhők mögül, és a zaj is megszűnt. Csupán a kitört fák emlékeztettek, hogy itt egy perce még ádáz vihar tajtékzott, én pedig védelmezőn azonnal ölembe húztam a kitsune testét.

– A kérdés inkább az, hogy te mit tettél vele – szólalt meg mély, tiszteletet parancsoló hangján a férfi.

Azonnal beugrottak a Szükség Szobájában történtek. Aoi figyelmeztetett, hogy túl messzire megyek, de átvette az irányítást valami... valami földöntúli...

– Kísértés? – szakította meg gondolatmenetemet Hiro.

– Honnan tudta? – kérdeztem elképedve. Azonnal összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy ez a magasan képzett mágus még legilimentor is.

– Ismerem az érzést. A hatalmat, ami ilyenkor a kezedbe kerül – kezdte a férfi a messzeségbe révedve. – Azt a hatalmat, ami most a tied lehet.

– Miről beszél? – kérdeztem még mindig Aoit szorongatva. A láng a homlokán egyre erősebben égett, és ez nem kerülte el Hiro figyelmét se.

– Ha most elsétálsz innen, te lehetsz Anglia, ha nem a világ leghatalmasabb boszorkánya – mondta, miközben felkelt a fatörzsről, és továbbra is a messzeséget szemlélve, kimérten járkálni kezdett. – Nem lesz több hang a fejedben, nem lesz több akadály előtted. Azt tehetsz, amit csak akarsz.

Lelki szemeim előtt feltűnt anyám, aki végre büszke rám, a bátyám, aki végre nem néz le, Rose, aki elismerően mosolyog, Fred és James, akik leesett állal ámulnak a tehetségemtől. Eric, aki példaképnek tekintheti a nővérét. És nincs senki a fejemben rajtam kívül.

– És mi lesz Aoival? – kérdeztem, de sejtettem, hogy mi a válasz.

– Aoi nem fog többé zavarni senkit. – Hiro most először rám nézett, szürke íriszeiben mintha egy-egy kis vihar tombolt volna.