Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Aoi

Gyerekek, nem tudom, mi van velem, de megszállt az ihlet, és nem tudom abbahagyni az írást o.O

Iszonyatos fejfájással ébredtem. Egy jó ideig nem éreztem semmit az agyamat ostromló tűszúrásokon kívül. Ha akartam volna, se tudtam volna megmozdulni, ugyanis fogalmam sem volt, hogy hol lehetnek a végtagjaim. A gondolataim is úgy csapongtak, mintha a fejemben egy tornádó tombolna.

Őszintén szólva, fogalmam sincs, meddig voltam ebben az állapotban. Lehetett pár óra, de akár több hét is. Ha Cruciatusszal kínoznának, akkor se tudnám megmondani. Őszintén szólva, az is megfordult a fejemben, hogy ez csak a másnaposságnak valami nagyon extrém formája, és a Tiltott Rengetegben történteket csak képzeltem. Bár ennek igencsak csekély volt az esélye.

Egyébként érdekes dolog, hogy amikor az ember lét és nemlét között lebeg, mennyire eltörpülnek a hétköznapi dolgok. Amikor egyedül vagy saját magaddal, és minden gondolat fájdalmat okoz, de mégsem tudod megállítani a záporozó emlékeket.

Amikor először rájöttem, nagyjából öt évesen, hogy nem vagyok olyan, mint a családom, mert az utcánkban élő mugli kisgyerekekkel fociztam a parkban, ahelyett, hogy az előre elrendelt barátaimmal töltöttem volna az időt. Éles fájdalom.

Amikor anya és apa ordítoztak Naomi nénivel, amiért hülye mesékkel tömi a fejünket. Újabb éles fájdalom.

A Teszlek Süveg hangja a fejemben... Sose volt meg benned az, ami egy mardekárosnak kell. Éles fájdalom.

A beosztás utáni első éjszaka, amikor az anya által előre becsomagolt zöld-ezüst sálat szorongattam sírva az ágyamon. Rose vigasztalt. Éles fájdalom.

Az első büntetőmunkám, miután Fredékkel teleraktuk az akkori SVK tanár irodáját macskagyökérrel, így az összes cica odaköltözött. A fájdalom egyre erősebb.

Legszívesebben ordítottam volna, de nem éreztem a számat, és mintha hangom se lett volna többé. Ami azt illeti, én magam is megszűntem létezni.

Nem számított már az anyám, a bátyám, a buli, a kínos pillanatok, amik végig kísérték az életemet. De a jó dolgok se. Az öcsém, Naomi néni, Fred, a csínytevések, Rose... Sose éreztem még magam ennyire üresnek.

Aztán egyszer csak vége lett. A fejfájás eltűnt, a szemeim kipattantak, és újra éreztem mindenem.

Hol vagyok? – akartam kérdezni, de a torkom annyira száraz volt, hogy nem jött ki rajta hang.

Óvatosan feltornásztam magam ülőhelyzetbe, bár ez nem volt annyira egyszerű művelet, mert a végtagjaim úgy zsibbadtak, mintha rajtuk feküdtem volna egy hétig.

– Ris, Merlinre, jól vagy? – hallottam egy borzasztóan ismerős, női hangot. Naomi néni ott ült az ágyam mellett, és aggódó szemekkel vizslatott. Ha képes lettem volna hirtelen mozdulatokat véghez vinni, akkor tuti, hogy a nyakába ugrok, de az is nehezemre esett, hogy megtartsam magam abban a félig ülő helyzetben. – Tessék, igyál! Gyorsan elszaladok Madam Pomfreyért – hadarta, majd a kezembe nyomott egy pohár vizet, és majdnem felbukott a székében, úgy rohant el.

Mosolyogva néztem utána, és azonnal megittam az összes vizemet. Ez rengeteg segített, hiszen ezután már képes voltam rendesen felülni, és körülnézni. A gyengélkedőben voltam, teljesen egyedül. A jobb oldalamon lévő kis szekrényen egy virágcsokor feküdt, de gőzöm se volt, hogy milyen növényt látok ott. Az egyetlen, amit meg tudtam állapítani róla, hogy kék volt, vagyis a kedvenc színem.

Amíg vártam, hogy nagynéném visszatérjen a javasasszonnyal, végig gondoltam, hogy mi is történt velem. Először is lebuktam, ahogy részegen, takarodó után párbajozok a kastélyon kívül. Te jó ég, ha anyám ezért nem tagad ki örökre, akkor semmiért.