Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Elmelakótársak

 – Szóval, ha jól értem – kezdtem fáradtan, még mindig a wc padlóján gubbasztva. –, te egy japán rókaszellem vagy, ugye?

Igen – sóhajtott a fejemben beszélő hang. Borzasztóan furcsa érzés volt, hogy valakivel meg kell osztanom az elmémet.

– Valami kucsu...

Kitsune!* – csattant fel a lány. – Miért olyan nehéz ezt megjegyezni?

– Bocs, de ha nem vetted volna észre, épphogy nem kapok sokkot attól, hogy a fejemben van egy hang, ami folyamatosan dumál.

Jó, oké, sajnálom, csak kicsit ideges vagyok. De már mondtam, hogy nem kell hangosan kimondanod a szavakat, elég, ha csak gondolatban megformálod őket.

– Te vagy ideges? Ez jó... – morogtam, és csak azért se voltam hajlandó fejben beszélgetni. Hallanom kellett a saját hangomat, különben úgy éreztem, felrobban az agyam. – Mindegy, a lényeg, hogy még mindig nem értem, mi francot csinálsz a fejemben.

Akkor essünk neki még egyszer... – kezdte gyötört hangon Aoi. – Emlékszel a találkozásunkra az erdőben?

– Hogy is felejthetném el...? – dünnyögtem, de a rókaszellem rám se hederített.

Gondolom, észrevetted, hogy a testem nem volt kifejezetten jó állapotban.

– A véres vágásokra gondolsz, meg a sántításra? Nekem nem tűnt olyan vészesnek – szúrtam közbe gúnyosan. Már nem érdekelt sok minden, elkönyveltem magamban, hogy megőrültem, szóval jobbnak láttam, ha ezt az egészet egy nagy viccnek fogom fel, és majd a végén jókat nevetünk rajta.

Ez nem egy vicc, Marisa! – csattant fel újra Aoi.

– Honnan tudod a nevem? – döbbentem le hirtelen. Nem emlékeztem rá, hogy bemutatkoztam volna.

Ha nem tűnt volna fel, éppen a fejedben vagyok. Minden gondolatodat látom, és minden emlékedhez hozzáférek. Amíg eszméletlenül feküdtél, volt időm átböngészni az életedet.

– Na remek, nem elég, hogy egy japán csajszi tart teadélutánt a fejemben, de még a gondolataim között is turkál. Mármint, ha feltételezem, hogy tényleg létezel, és nem csak a megháborodott elmém furcsa szüleménye vagy – tettem hozzá, és kezdtem egyre jobban beletörődni a dolgokba. Lehet, hogy skizofrén lettem.

Ha hagynád, hogy végig mondjam, amit elkezdtem, talán tudnád, hogy nem jókedvemben költöztem ide! Mégis ki akar egy tinilány fejében lenni? Kész káosz az egész, az a nagy csoda, hogy én nem őrülök bele.

– De...

Semmi de! – kiáltott fel, mire éles fájdalom hasított a fejembe, és jobbnak láttam, ha befogom a számat. – Most szépen végig fogod hallgatni az érdekfeszítő, heroikus történetemet, aztán felteszed a kérdéseidet, ha maradtak.

Az egész ott kezdődött, hogy Japánban meglehetősen szar a helyzet varázslény-téren. Ott sokkal több olyan lény él, akik nem emberek, de mégis emberi értelemmel rendelkeznek, mint például Európában. Na persze most jogos a kérdés, hogy hogyan is jövök én a képbe. Nos, a drága kormányunk a kitsunékat is egy lapra akarta tenni a többi lénnyel, és elkezdtek minket begyűjteni, ami nem kis feladat egy emberi lény számára, de meglepően jól ment nekik. A lényeg, hogy sok társamat fogságba ejtették, és bele se merek gondolni, hogy mik történtek velük. Amikor engem megtaláltak, csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy belebotlottam egy zsupszkulcsba, ami ide repített engem. Csakhogy az erdőben élő lények nem nézték túl jó szemmel, hogy kaució nélkül foglaltam be a lakásuk egy részét, úgyhogy itt-ott kaptam pár kentaur nyílvesszőt a fenekembe, esetleg megtámadott pár akromantula. Amikor veled találkoztam, már holdokoltam, és muszáj volt új gazdatestet találnom magamnak, így átvittem a lelkemet az elmédbe. Nagyjából ennyi lenne. Van kérdésed?