Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

A bejelentés

Aoi akkor sem szólalt meg, mikor elindultam a klubhelyiségbe. Bár kissé nehezen, de elszakadtam a prérifarkastól, és az elvarázsolt erdőtől, és immár a maradék lelkierőmet (ami valljuk be, már jócskán megcsappant) összekaparva léptem be a portrélyukon. Körülnézve csupán pár lézengő felsőbbévest láttam, ami nem volt annyira meglepő, tekintve, hogy még mindig javában tartottak az utolsó órák. Erre a gondolatra kicsit megint összeszorult a gyomrom, mert bár a jóslástan kihagyását nem tartottam akkora tragédiának, de a sötét varázslatok kivédését már annál inkább. Tucker professzornál éppen a tarolóátkot gyakoroltuk, ami annak ellenére, hogy alapvetően elég jó érzékem van a pusztításhoz, valahogy nem akart sikerülni rendesen.

Kissé kimerülten, de „lesz-ami-lesz" attitűddel huppantam le Freddel szembe, aki éppen erősen koncentrálva körmölt valamit. Pennája úgy sercegett a pergamenen, hogy attól féltem, hirtelen szikrát kap, és úgy fókuszált, hogy az volt az érzésem, észre se vette, hogy időközben csatlakoztam hozzá. Nem akartam megzavarni, meg hát olyan üresnek éreztem magam, hogy nem tudom, mit mondtam volna neki, így csak csendben körülnéztem az asztalon.

Ahogy észrevettem egy vibráló, képekkel teli újságot, azonnal magasba szökött a fél szemöldököm. Óvatosan kezembe vettem a papírt, aminek első oldalán hatalmas betűkkel ott virított a felirat: Heti Roxfort. Hitetlenkedve horkantottam egyet, majd nekiláttam az olvasásnak. Nem túl meglepő módon Charlie egy személyben töltött be minden szerepet, ő volt a főszerkesztő, szerkesztő, író, interjúer, sőt, még a meteorológus is. A készítők között az ő nevén kívül egyedül Sadey-ét véltem felfedezni, aki remek fotókkal tarkította a folyóiratot.

– Nem hiszem el, hogy McGalagony belement ebbe – morogtam, ahogy a kviddicsezők doppingolási szokásait taglaló cikkhez értem, ami erősen arra utalt, hogy a Roxfortban sem ismeretlen az ilyen bájitalok használata. Ha nem süppedtem volna bele teljesen ebbe a furcsa zen állapotba, biztos, hogy rendesen felháborodtam volna ezeken a vádakon, de ehelyett inkább a kreatív oldalam lépett működésbe, ugyanis bevillant egy – szerintem – fantasztikus ötlet az agyamba. Aoi normális esetben ilyenkor beszólt volna valami olyasmit, hogy ez a világ legostobább ötlete, de most hallgatott, mint a sír, és ettől mintha kövek ereszkedtek volna a gyomromba, amiket igyekeztem minél inkább figyelmen kívül hagyni.

– Fred! – szóltam halkan, de vörös hajú barátom, mintha meg se hallotta volna, mereven bámulta az addigra már teleírt pergament. – Freddie! – szóltam kicsit erélyesebben, megerősítésként pedig még egy kicsit meg is böktem lábammal az asztal alatt. Erre a fiú összerezzent, és mint aki azt se tudja hol van, rám nézett. Pár másodperc alatt felismerte a helyzetet, és gyorsan talárja zsebébe gyűrte a papírt.

– Áh, Ris... Észre se vettelek. Régóta vagy itt? – kérdezte megszokott, könnyed stílusában, de nem tudtam nem észrevenni szemében a halvány elveszettséget, ami korábban nem volt ott. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy az ilyesmit észrevegyem.

– Nem, pár perce érkeztem csak – hazudtam, és a kövek még nehezebbnek érződtek a hasamban, mint addig. – Minden oké?

– Ja, persze, csak kicsit el vagyok úszva a házikkal – mutatott az asztalon heverő könyvhalomra. Egyértelmű volt, hogy hazudik. Sose érdekelték annyira a tanulmányai, összesen négy RBF-et szerzett tavaly, és elmondása szerint mindig is életművésznek készült. De ha ezeket nem tudtam volna róla, akkor is rájöttem volna, hogy nem mond igazat, annyira látszott a szemén. De nem faggattam. Hogy miért? Mert effélét éreztem én is. Hasonló elveszettséget, amiről nem bírtam beszélni, és valahogy úgy éreztem, ő sincs még kész erre, így hát arra jutottam, hogy inkább megpróbálom mindkettőnk figyelmét elterelni egy kicsit.