Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Válaszok és titkok

A mugli fantasykban, mikor a főhősnő belekeveredik valamiféle misztikus, természetfeletti dologba, mindig olyan könnyen mennek a dolgok. Megtudja, hogy vannak képességei, megismerkedik élete szerelmével, majd megmentik a világot a soron lévő megalomán köcsög karmai közül. Én meg mást se csinálok, csak elájulok. Így a második után kezdett kicsit elegem lenni a dologból.

Viszont, ha jobban belegondolok, ez a legutóbbi kifejezetten szükséges volt, ugyanis két hete először, végre tudtam aludni. Most nem voltak rémálmok, rossz emlékek, nem hallottam kitsunék kétségbeesett sikolyait visszhangozni a füleben, sőt, egyáltalán nem volt semmi más, csak a megnyugtató és pihentető üresség. Ha őszinte akarok lenni, el tudtam volna viselni ezt az állapotot még egy kis ideig. Mondjuk úgy egy hétig. De sajnos szombaton délután már felébredtem. Pontosabban felébresztettek.

Ugyanis elég nehéz macskaszőrrel a tüdőben aludni. Így történt, hogy hatalmas köhögések közepette hajítottam át az addig az arcomon sziesztázó Steve-et a szoba másik végébe, aki egy apró nyekkenéssel fejezte ki nemtetszését e tettemmel kapcsolatban, de a fulladozás közben nem különösebben értem rá a hibbant kandúr kényelmével foglalkozni.

Miután sikeresen lelöktem méltatlankodó macskámat a földre, kellett pár perc, mire rájöttem, miért olyan csöndes minden. Szombat volt, és egyben az első idei roxmortsi kirándulás is. Amiről sikeresen lemaradtam, tekintve, hogy átaludtam a délután két órai indulást. Bár nem bántam annyira a dolgot, így legalább kicsit egyedül maradhattam.

Annyira azért nem vagy egyedül – szólalt meg Aoi vidáman. – Jó reggelt, Csipkerózsika!

– Jobbat! – morogtam az orrom alatt. Szinte már meg is feledkeztem a rókaszellemről, és nem mondhatnám, hogy felhőtlen boldogság töltött el az újra felfedezés élményétől.

A hálókörlet teljesen kihalt volt, így zavartalanul kisajátíthattam az amúgy közös fürdőt, és megajándékoztam magam egy legalább húsz percig tartó, frissitő zuhannyal. Ezalatt volt időm kicsit rendezni a gondolataimat, és elbeszélgetni Aoival az este történtekről.

Hogy vagy? – kérdezte a kitsune meglepően aggódó hangon.

Voltam már jobban is – feleltem fogmosás közben. – Nem mintha nem tudnád.

Ami azt illeti, nem voltam biztos benne... - mondta óvatosan.

Az meg hogy lehet? – néztem a tükörbe összeráncolt szemöldökkel, bár azt kívántam, inkább ne tettem volna. A látvány baromi ijesztő volt, egyszerűen nem ismertem magamra. A szemeim alatt sötét karikák húzódtak, mintha csak háromszor egymás után szemen találtak volna egy gurkóval, a bőröm pedig olyan sápadt volt, hogy ha odaraknak a Szürke Hölgy mellé, nem biztos, hogy meg tudnának különböztetni tőle. De, amit a legvérfagyasztóbbnak találtam, azok a szemim voltak. A világító, kék íriszek, amikbe, ha belenéztem, nem is ismertem magamra. Ez is csak azt az idegtépő tudatot erősítette bennem, hogy egy másik lénnyel osztozom a testemen. A gondolattól a hideg is kirázott, pedig volt már egy kis időm hozzászokni a kialakult szituációhoz.

Emlékszel az esti könyves jelenetre?

– Hogy is felejthetném el... – morogtam félhangosan, tekintetemet az égnek emelve, és végül elindultam, vissza a szobába, hogy átöltözzek, ugyanis egyre hangosabban panaszkodó gyomrom egyenes üzeneteket küldött az agyamnak, miszerint valami táplálékot kéne bevinnem a szervezetembe, mert ki tudja, mikor ettem utoljára (tekintve, hogy az előző nap délutánjából az égvilágon semmire nem emlékeztem).