Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Dögölj meg, Sean Corner!

 Másnapra mindenki megutált minket, ugyanis Barlow professzor betartotta az ígéretét, miszerint a többi osztályban sem ülhettek háztársak egymás mellé. Azt sem volt rest közölni mindenkivel, hogy pontosan kiknek köszönhetik ezt az eredményt, így az ötödikes griffendélesek és mardekárosok (tehát mi), élükön Cornerrel és Malfoy-jal, hivatalosan is közgyűlölet tárgyává váltak.

Némelyek ezzel a változással jobban jártak, míg mások kevésbé...

– Ne haragudj, Ris, de lehet, hogy megölöm a bátyádat – vágódott le velem szembe ebédnél idegesen Fred, akit a szintén gyötört arcú James Potter követett.

– Hadd találjam ki! – emeltem fel a villámat tudálékosan. – Bájitaltan.

– Ja – morgott James, majd elvett középről egy csirkemellet.

– Kit kaptatok?

– Oscar Nott – lökte oda James, és úgy tűnt, még a név kimondásától is a hányinger kerülgeti.

– Én pedig a fantasztikus Joshua Slade-et – fintorodott el Fred is.

– Nem irigyellek titeket – nevettem, és előtört belőlem a csúnya, kárörvendő énem. Míg nekem semmi problémát nem okozott ez a változás, az összes többi griffendéles és mardekáros pattanásig feszült idegekkel szenvedte végig a bájitaltant.

– Röhögj csak, de ha még egyszer végig kell hallgatnom az arrogáns dumáját, lehet, hogy véletlenül ráöntök majd egy adag Robbantó Bájitalt, és akkor volt bátyád, nincs bátyád.

– Szívességet tennél vele, komolyan – válaszoltam vigyorogva.

– Amúgy jó, hogy itt vagy, Slade, egyszerre akartam beszélni kettőtökkel – szólt James hirtelen, tőle szokatlanul komoly hangon.

– Velem is? – ráncoltam a szemöldököm.

– Igen. Két dologról is. Az első és legfontosabb, hogy péntek délután lesz a kviddics válogatás, és hiba nélkül kell teljesítenetek! – magyarázta a fiú. Teljesen kiment a fejemből, hogy idén ő lett a csapatkapitány. – Összeszokott csapat vagyunk, és pár új, erős hajtóval idén simán megnyerhetjük a kupát.

– De miért ennyire fontos ez most? Senki se akar terelő lenni – mondtam értetlenül, miközben a maradék sültkrumplimból próbáltam egy házikót felépíteni.

– Idén igen. Sean Corner meggyőzte a haverját, és az öccsét, hogy jelentkezzenek, így lesz konkurencia.

– Kis mocsok – morogtam, és idegességemben összedöntöttem addigi művemet. – Melyik nyomi haverját küldte?

– Sam és Aaron Wallace – válaszolt Potter, mire Freddel egyszerre kezdtük keresni szemünkkel a srácokat.

Sam az én évfolyamomra járt, egyike Sean hiper-idegesítő haverjainak. Szőke, katonásan rövid haja volt, ahogy Aaronnak is, aki a negyedik évfolyamot járta. Viszont nem értettem, hogy ha ennyi év alatt egyszer se jelentkeztek a csapatba, akkor miért pont most? Bár a választ nem tudtam, de az újabb fejfájásért meglehetősen könnyű volt Cornert hibáztatni.

– Ezek akarnak terelők lenni? – kérdezte Fred szemöldökét összehúzva. – Amilyen lassúak, nem hinnem, hogy akár a gurkó közelébe is tudnának menni, nemhogy megütni azt.

– Én sem aggódok – értettem egyet bólogatva. A nyáron sokat kviddicseztünk, így biztonságban éreztem magam. Simán lenyomjuk őket. Freddel összenéztünk, de nem kellett mondanunk semmit, mindketten ugyan arra gondoltunk: pár kis mitugrász nem veheti el tőlünk a posztunkat.