Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

A zárolt szekció

Éreztétek már úgy, hogy körülöttetek minden kezd normálissá válni, és ti vagytok azok, akik egyre inkább elcsesződnek? Nos, én pontosan ebben a szituációban találtam magam. A helyzet viszont az, hogy túl fáradt voltam tenni bármit is az egyre romló állapotom ügyében.

Mondjuk, ez annyira nem lehet meglepő két heti ébrenlét után. Ugyanis, ahogy kitapasztaltam; alvás közben valahogy megnyílik Aoi kommunikációs csatornája. Ez nagyjából annyit jelent, hogy amíg ébren van, ki tud zárni engem a gondolatai közül, de amint elalszik ő is... Az elméje ugyan olyan nyitott könyvvé válik számomra, mint alapesetben az enyém neki.

Ez mind szép és jó, egy aprócska probléma rondít csak bele a képbe; mégpedig, hogy amíg mindketten alszunk, nincs kontroll. Aoi álmai, gondolatai, érzései, emlékei megrohamozzák az agyamat. És nem éppen könnyű egy olyan kitsune flashbackjeit befogadni, aki mondhatni polgárháborús övezetből menekült ki. Egyszóval, az alvás nem volt opció. Helyette igyekeztem megtervezni, hogyan juthatnék be a könyvtár zárolt szekciójába anélkül, hogy bárki rajtakapna.

Eszembe jutott párszor, hogy Fred segítségét kérjem (valahogy úgy éreztem, megtette már egyszer-kétszer ezt az utat), de végül mindig elvetettem az ötletet. Nem akartam mesélni neki a helyzetemről, viszont tudtam, hogy ha nem mondok semmit, faggatózni kezd, a hazudozáshoz pedig még annyi kedvem sem volt. Magamra maradtam és ezt nagyon nehéz volt beismerni.

– Ris, figyelsz te rám? – zökkentett ki kábult önsajnálatomból Rose, aki úgy tűnt, már régóta magyarázott nekem valamit. Bár én ebből semmire sem emlékszem. Jó kis barátnő vagyok.

– Bocsi – nyomtam el egy ásítást, miközben körülnéztem. Meglepve konstatáltam a tényt, miszerint éppen a csillagvizsgáló kellős közepén ültem, teleszkópomat szorongatva. Sinistra professzor monoton hangja is lassan eljutott a tudatomig. – Mennyi az idő? – kérdeztem egy sóhaj kíséretében. Megint megtörtént. Az utóbbi pár napban előfordult, hogy kiesett pár perc, vagy egy egész óra.

– Éjfél körül, mindjárt vége az órának – pillantott barátnőm gyanakodva a karórájára. – Jól vagy? Mintha itt se lennél.

– Minden rendben – legyintettem, miközben igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, de közben eszeveszetten szólt a belső riasztóm. Ez volt az eddigi leghosszabb. Az utolsó emlékem, ahogy jóslástanon hallgatom Aoi paródiáját a Cherry-szagú Trelawneyról. Ez tíz óra üresjáratot jelentett, és nem kicsit kezdtem bepánikolni ezen aprócska részlet miatt. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Aoi éppen békésen hortyogott az agyam egy eldugott szegletében, így nem kellett még őt is elviselnem. – Mit is mondtál?

– Semmit nem hallottál a tíz perces monológomból, hogy vajon melyik Scott-tal menjek Roxmortsba holnap? Tudod, mivel megbeszéltük, hogy ideje túllépnem Seanon – magyarázta barátnőm, miközben vörös lobonca mögül összehúzott szemekkel fürkészte az arcomat.

– Dehogynem, hallottam, csak...

– Csak?

– Holnap megyünk Roxmortsba? Sose megyünk pénteken – kérdeztem hirtelen. A kirándulások mindig hétvégén voltak, így nem igazán értettem a változást.

– Persze, hogy nem, mivel holnap szombat lesz – válaszolt Rose lassan, jól megrágva a szavakat. Utólag belegondolva rá kellett volna jönnöm, hogy akkor kezdett el gyanakodni. Mindig így beszél, mikor kattog az agya valamin. És mindig elfelejtem, mennyire okos lány.

– Szóval ma péntek van – motyogtam csak úgy, magam elé. Hát ez igazán csodás. Már nem csak órák esnek ki az életemből, de hogy a napokat is keverem... Tiszta Harcosok Klubja érzésem lett ettől, és nem a jó értelemben. Kicsit se.