Elcseszett Generáció //Lassan Frissül, Mert Nyomi Vagyok//

Csuszimuszi és a szürke hétköznapok

Megint nagy fejmosás nekem, amiért ennyit kellett várni a következő részre, elnézést kérek érte, cserébe még mindig nem történik semmi izgalmas, ha Ris elbaltázott szerelmi életének alakulását nem számítjuk.

Ha őszinte akarok lenni, meg se kellett volna lepődnöm, hogy nemhogy az éjjel, vagy napközben, de hétfő reggelre se tudtam kialudni magam. Ennek két nagyon egyszerű oka volt; egyrészt Aoi meglehetősen sokáig taglalta a Cornerrel történteket, másrészt az egész hétvégém (pontosabban, ami maradt belőle), azzal telt, hogy próbáltam behozni az elképesztő nagyságú lemaradásomat, amit az utóbbi két hétben felhalmoztam.

Szóval, ha jól értem – kezdtem szombat hajnalban az ágyamon fekve, miután Aoi felvázolta a helyzetet. – Hasonlóan irányítottad a kezem, mint amikor nonverbálisan magamhoz hívtam azt a könyvet legutóbb. – Még mindig kirázott a hideg, amikor arra az estére gondoltam.

Valami olyasmi. De most nem a te erődet használtam, hanem a sajátomat, ezért is ütött ki ennyire.

Várjunk csak... Akkor neked ez a különleges képességed? – kérdeztem mérsékelt izgatottsággal. – A tűz?

Valójában a kék tűz, de igen – válaszolt Aoi, külön megnyomva a „kék" szót, mintha bármi jelentősége lenne a dolognak. – De kicsit zavar, hogy ennyire gyenge vagyok. Már több hete lakok a testedben, és még egy ilyen egyszerű művelet is teljesen leszedál. Nagyon nem állok még készen egy saját testre. – Olyan keserves szomorúságot hallottam a kitsune hangjában, mint még korábban talán csak akkor, mikor a japán flashbackjei előjöttek, és ezen elmerengtem egy kicsit. Eddig sose gondoltam bele komolyabban abba, hogy ez a szituáció nem csak nekem kellemetlen, de ő se most éli élete legjobb időszakát. Nem csak nekem kell vele egy testen osztoznom, de neki is velem; ugyan úgy hatással vannak rá az érzelmeim, mint az övéi rám. Őszintén elszégyelltem magam, amiért ilyen önző módon gondolkodtam a dologról.

És miért kék? – Megpróbáltam kicsit elterelni a figyelmét (meg talán a sajátomat is) meglehetősen nyomorult helyzetünkről.

Mit tudom én! – rántotta meg képzeletbeli vállait a rókaszellem. – Így volt dizájnos, vagy a másik képessége miatt, nem én találtam ki ezt az egészet.

Milyen másik képesség?

Hát... Ez a tűz nem csak égetni tud. Megfelelően használva gyógyít is, mondjuk ez a része annyira nem megy jól. Minimális sebeket simán rendbe tudok rakni, de egy komolyabb betegséggel szemben esélyem sincs. A húgom bezzeg akár egy nyílt törést is simán összeforrasztott, látnod kellett volna, mikor Jinx...– Itt hirtelen elhallgatott.

Nem is tudtam, hogy van húgod. – Az igazat megvallva az se jutott eszembe, hogy Aoinak egyáltalán családja lenne.

Nem kérdezted.

Ez igaz – mondtam elgondolkodva. – És ő hol van most?

Halott – felelte érzelemmentes hangon, de tudtam, hogy nagyon fáj neki a dolog, ugyanis, miközben erről beszéltünk, jeges görcs szorította a gyomromat, majd könnyek tolultak a szemeimbe. Ezek az érzések csak félig voltak az enyémek; Aoi elkeseredettsége olyan erővel tört rám, hogy szinte megbénított.

– Sajnálom – suttogtam elhalón, s közben a könnycseppek egyre csak gördültek le az arcomon, hogy aztán beleivódjanak a vörös párnahuzatba. Sose éreztem még ilyen fájdalmat. Sokkal rosszabb volt, mint bármilyen kviddics sérülés.

Nem kell bocsánatot kérned, nem te tehetsz róla. Inkább váltsunk témát, nem akarok a családomról beszélni – mondta meglepően kedves hangon Aoi, de még mielőtt reagálhattam volna, megjelent előttem egy mosolygós arcú, talán tizennyolc év körülinek kinéző, japán lány képe. A haja a derekát érte, pedig több helyen is be volt fonva, s rövid, halványkék kimonót viselt. Most egy olyasféle melegség járt át, mint amit olyankor szoktam érezni, amikor Ericre nézek. Ha lehet, még intenzívebben kezdtek folyni a könnyeim.