Skarlátvörös ébredés

1. rész: Kezdetek

Ally Monroe vagyok. Pennsylvania-ban, egy Summerville nevű kisvárosban születtem. Szinte mindenki ismer mindenkit. Hosszú, derékig érő barna hajam, és mogyoró barna szemem van. Semmi különleges. Mindenki szerint anyukámra hasonlítok a legjobban. Én ezzel nem igazán értek egyet. De szerintem mindenki így van, ha a szüleihez hasonlítják. Anyukámmal élek, apukám...nos ő már sajnos nincs velünk kicsi korom óta. Nagyon hiányzik, de mikor felnézek a csillagos égboltra, azon gondolkodok, vajon most ő is ott ül, és vigyáz rám és anyura. Csak én vagyok. Nagymamám, aki hírtelen Colorado-ba hív magához, az anyai nagymamám. Mikor még kicsi voltam sokszor elmentem hozzá, de mióta apa meghalt anya eltávolodott tőle. Nem értem, hogy miért. Nem beszél róla, én meg nem kérdezem.
Az iskolában nem igazán vannak barátaim, csak egy nagyon jó barátnőm van, Gwen, de már ő is kezd eltávolodni tőlem. Régebben se volt másképpen, de most valahogy azt éreztem, hogy el kell tűnnöm ebből a városból. Így elfogadtam a nagyi meghívását. Anyu nem igazán örült neki, hogy egyedül kell mennem, de nem jöhetett velem, ugyanis anya elég fontos része a városnak. Ő a városi kórháznak az igazgatója, és egyben a főorvosa is. Megértem, hogy maradnia kell, de azért nem szívesen hagynám itt egyedül.
Felhívtam a nagyit, hogy két napon belül odaérek Breckenridge-be. Valami furcsát éreztem, ha a nagyi meghívásán gondolkodtam. Miért hív el magához? Talán a sok év miatt? Na, de miért pont most? Miért ilyen sűrgős? Van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanolyan emberként térek majd haza.

Másnap délután...

Már anyuval mindent megbeszéltem. Nem tudtam, hogy meddig leszek a nagyinál, így szinte mondhatni minden cuccomat elpakoltuk. Mire vissza néztem a barackvirág színű szobámra rájöttem, hogy csak a bútorok és még néhány dolog marad itt. Mindent bepakoltunk anyuval. Új ruhákat és még néhány fontos dolgot még meg vettünk. Mivel holnap már úton leszek Colorado-ba, így csak a pizsamámat, a sminkes, és a holnapra kikészített cuccaim maradtak a szobámban.
Mire észbe kaptam már este fél tizet mutatott a falióra.
-A fenébe! Nem fogok tudni felkelni!-mérgesen, motyogtam magam elé. Anya már biztos elalszik. Magamhoz kaptam a pizsamám és fehérneműt, majd halkan elmentem megfürödni, arra ügyelve, nehogy anyu felébredjen. Visszaértem a fürdésből, beledöltem a puha ágyamba, és már azzal a tudattal csukodott le a szemem, hogy a holnapi nap hosszú lesz...

Másnap reggel.
Anyuval könnyes búcsút ejtettük. Megígérgette velem, hogy minden nap beszéljünk, és nagyon vigyázzak magamra.
- Rendben anyu. Mostmár ideje mennem. Lefogom késni a gépet.-mondtam anyut ölelve. Ő szinte majd megfolytott, annyira szorosan ölelt magához.
-Csak még egy kicsit.-mondta az én drága anyukám. Felsóhajtottam, és még hagytam egy kicsit, hogy tovább öleljen. -Na, jó mostmár elengedlek. Nagyon vigyázz magadra! Bármi van hívj! Ha kell éjszaka vagy hajnalba is hívhatsz. Rendben?
Bólintottam anyu kijelentésére. Imádtam, hogy ennyire aggódik értem. Igazi anya. Nagyon szeretem, de már egy kicsit kezdett az agyamra menni, ugyanis már vagy kétszázadjára kérdezte tőlem ezt ma, és még csak délelőtt 10 óra van.
- Igen anya, rendben.
- Mit csinálsz elsőnek ha odaértél? -kérdezte tőlem, az a szokásos anyai tekintettel, ahogy akkor néz ha megakar róla bizonyosodni, hogy tényleg figyeltem e rá.
- Felhívlak egyből. Nyugi anya. Minden rendben lesz. Bepakoltam mindent.
- Telefon, fogmosó cucc, hajszárító, pénz...Ja, és az útleve...-nem hagytam, hogy befejezze.
- Az útlevél is itt van.-mutattam a váll táskámra.- Minden megvan. Mennem kell. Elfogok késni.
- Jól van. Jól van. Mehetsz. Add át üdvözlettem a nagyinak.
Egy utolsó ölelést és egy puszit még váltottunk, és én beszálltam a taxiba.
Kiintettem az ablakon, ő pedig vissza intettem.
Hosszú nap elé nézünk. Az már biztos.
Kevesebb mint öt perc alatt kiértünk a reptérre, kifizettem a taxit, aztán gyorsan futottam a beszállókapuhoz. Még éppen idejében oda értem. A légiutas kísérő nő persze nem örült annak, hogy ilyen későn értem ide, de egy fej ingatással megúsztam. Megkerestem a helyem, és leültem. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, és elszenderegtem, ugyanis kb. 6 órán át fog tartani a repülőút.
Elkezdtem álmodni...
Egy vörös, erdős részen voltam. Körülöttem a jelek szerint ősz lehetett. Vagy már majdnem tél. A fákról hullottak a falevelek. Olyan gyönyörű volt. Csak én, és a levelek hullása. De várjunk csak...valami furcsa. Valami ismeretlen, női hang szól hozzám.
- Ébredj. A benned lévő hercegnőnek fel kell ébrednie. A Te erőd az ami megállíthatja. Meg kell állítani! Meg kell állítanod!
- De mit kell megállítanom? Ki vagy te? Miről beszélsz? Milyen "erő"? Milyen hercegnő?-zavartan kérdeztem a semmibe. Nem láttam senkit, és semmit. Nem értettem semmit.
- Idővel megtudod. Amikor eljön az ideje. Ne aggódj, hamarosan eljön.-ez volt az utolsó mondata az ismeretlen hangnak.
Összezavarodtam. A vörös táj kezdett elhalványul, majd egyszer csak...fehérség jött el. Sem fák, sem levelek. Semmi. Csak a fehérség.

Azt éreztem, hogy valaki rázogatja a vállam.
- Hé, kisasszony. Ébredjen fel!- fölriadtam ültemben. Egy idős nénike szólított meg. Ősszes, rövid hajával és a kerek szemüvegével úgy nézett ki mint egy mesebeli mamóka. Rámosolyogtam a nénire. Ő is elmosolyodott rajtam.
- Megérkeztünk.-mondta barátságosan.
Néztem is, hogy ilyen sokáig aludtam volna. Mi volt ez az álom? Biztos csak az fáradság és az izgalom miatt van.
- Köszönöm. Máris megyek.
Egyből fel is ültem, és kikecmeregtem az ülésemből. Előre engedtem a nénit, levettem a kézi poggyászomat, majd mentem ki. A többi holmimat vagy már meghozták a nagyinál, vagy majd késő este érkezik.
Nagy nehezen, de kijutottam a repülőtérről. Ahogy kiléptem a reptér ajtaján, megcsapott az a őszi szellő. Hallottam a város kisebb zajait, de leginkább a madarakat. Jól esett. Egy kicsit nosztalgikus érzés fogott el. Legutóbb talán 6 éves koromban voltam itt még amikor apu is élt. Erre a rossz emlékre elfogott a hiánya. Egy kósza könnycsepp le is folyt arcomon. Gyors letöröltem, majd kerestem egy taxit. Megmondtam neki a címet, és már mentünk is.
Tíz perc múlva, vagy talán van az negyed óra is, ugyanis kiderült, hogy a nagyi kentem lakik, mint amire emlékeztem.
- 15 dollár 50 cent lesz. -Mondta a taxi sofőr. Elég gorombán, megjegyzem.
Nyújtottam oda neki a pénzt. Kiszálltam a kocsiból, és a taxi már el is hajtott. Mondhatni egy erdő szélén voltam. Egy út. A mellett egy erdő. Az erdőbe vezetett egy kis út, ösvény. Erre még emlékeztem régről. Elindultam nehéz táskámmal, és mentem amerre vitt az ösvény. Kb. 10 perce megyek, egyszer csak lépek és mintha egy valamin át mentem volna. Egy láthatatlan falon. Magamhoz kapok az érzés miatt, és körbe nézek, hogy mi lehetett az. Nem vettem észre semmit. Előre fordultam, hogy tovább menjek. Valami furcsa hangokat hallottam, mintha valami mögöttem lenne. Majd már minden honnan hallottam a furcsa, ijesztő hangokat. Aztán már nemcsak hangokat hallottam, de láttam is tulajdonosaikat. Ijesztő,szörnyszerű árnyak mindenhol, és hozzám közelítenek. Azt se tudtam, hogy mit csináljak. Elfogott a pánik.
- Jaj...de finom...Monrose vér.-mondta az egyik árny, aki felém közelített.
Pánikba estem. Nem mozdultam, de éreztem hogy tudnék, ha nem uralkodna el rajtam a félelem. Nem is értettem. Én nem Monrose vagyok. Én Monroe. Jó egy betű, de valahogy többnek éreztem.
Egyszercsak hátulról egy kéz fogta be a számat. Egyből tudtam már mozogni. Próbáltam kiszabadulni kisebb-nagyobb sikerrel.
- Nyugodj meg! Ha pánikba esel, és nem nyugszol meg, nem mennek el. Csináld azt amit mondok!-mondta parancsolóan, egy ismeretlen srác hangja. Hangjából tudtam leszűrni, hogy kb. egy idősek lehetünk.
Bólintottam, mivel beszélni még nem tudtam, ugyanis még mindig a számat fogta be a keze. Valahogy tudtam, hogy benne megbízhatok. Egy érzés ezt súgta.
- Most leveszem a kezem. - Így is tett. Egy kicsi kést nyomott a kezembe.- Mondd utánam! Te, ki Mennyben és Földön átkozott vagy...
- Te, ki Mennyben és Földön átkozott vagy...-ismételtem.
-... Menj vissza az Alvilágba! Te nyugtalan, és elátkozott lélek kerülj el erről a világról.
-... Menj vissza az Alvilágba! Te nyugtalan, és elátkozott lélek kerülj el erről a világról.- mondta ki az utolsó szót. Aztán a tárgy a kezemben egy csomó "fény csíkot, sugarat" lövelt ki az árnyakba. Míg a tárgy a kezemből a levegőbe emelkedett, és megállt a levegőben, a "megmentőm" megragadta a kezem és húzott magával az erdőben.
- Hé! Merre megyünk? Ki vagy te? Mi volt ez?- kérdeztem lihegve. Most már jobban szemügyre tudtam venni a srácot. Kb. 180 cm magas, vöröses barna haja most szemébe lógott. Ahogy felnézett láttam gyönyörű kék szemét. Aztán megszólalt.
- Na már meg sem köszönöd?- vigyorogva rám nézett. Mint aki nagyot szórakozik ezen.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. De amúgy köszönöm.
- Ne köszönd. Ez a dolgom.- mondta nagy mosollyal. Úgy látszik jól szórakozik akármi is van. Én meg csak néztem.
- Akkor miért mondtad, hogy köszönjem meg?-mondtam egy kicsit kikelve magamból. Kezd felidegesíteni, pedig még csak kb. 10 perce ismerem.
- Azért mert kíváncsi voltam, milyen az arcod ha ideges vagy. -Na ez a vigyor már a füléig ért.-De azért egyre válaszolok. Will Black vagyok. A te őrződ...