Skarlátvörös ébredés

15. rész: Mesék és Majdnem

,,... - Van egy ötletem. Mi lenne ha mesélnél nekem? - Ettől a hirtelen kérdéstől azt se tudtam, hogy hol is vagyok. "

+++++++++++

Will szemszöge :
- Hogy mit csináljak? - Kérdeztem tőle, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. Különös kérésnek vettem.
- Mesélj nekem. Rólad és a fiúkról. Már itt vagyok egy jó ideje, de még mindig alig tudok rólatok valamit. Annyit tudok csak, hogy gyerek korotok óta ismeritek egymást. - Mondja végig mosolyogva. Olyan akár kislány aki a nagyszüleit faggatja a rég múltról. Szemeiben látszott a kíváncsiság.
- Nos, ha úgy vesszük akkor igen. - Emlékeztem vissza a gyerek koromra amiben nagyrészt Dave-ék voltak. -  Együtt nőttünk fel. Szinte mindent együtt csináltunk. Egy iskolába jártunk, egy előkészítőbe, együtt tanultunk mindent. Emlékszem, hogy biciklizni tanult Sam és rajta kívül még Max sem tudott, így Dave, Gabriel és én segítettünk nekik. Egyszer egy dombon próbálkoztak, és a végén verseny lett abból, hogy kitud esés nélkül hamarabb leérni a dombról. - Meséltem neki. Ránéztem és már röhögött.
- Ez most komoly? - Tette fel nevetve a kérdést.
- Igen. Max-nek az ötlete volt, Sam pedig bele ment. - Mondtam nevetve.
- Gondoltam. - Kuncogott. Jó volt nézni, hogy a történtek után tud mosolyogni. - És kinyert?
- Természetesen Max, de miután leért bele gurult egy bokorba. Az volt a lényeg, hogy lefelé vezető úton ne essenek el. Ő a cél után esett el. - Meséltem,mikor már mind a ketten nevettünk.
- Na és Dave meg Gabriel? Ők mit csináltak addig? - Kíváncsian kérdezett.
- Dave az végig aludta, Gabriel pedig nálunk egy kicsivel idősebb nálunk így ő csak nevetve futott segíteni Max-nek. Én meg kifeküdtem a röhögéstől.- Emlékeztem vissza a gyerek korunkra. Akkor még a szüleim éltek. Akkor minden jó és békés volt. - Akkor még gyerekek voltunk. - Néztem el Ally mellett, és a vizes poharat néztem.
- Will...minden rendben? - Kérdezte aggódó hangon.
- Persze, csak... Most jöttem rá, hogy milyen jó is volt gyereknek lenni. - Mondtam magam elé nézve. Mostmár nem az a világ van körülöttünk ami régen, pedig alig telt el pár év.
- Neked mi a kedvenc élményed régről? - Ally óvatosan tette fel a kérdést, mintha attól tartana, hogy mikor borulok ki.
- Nem is tudom...- töprengtem el a kérdésen. Aztán beugrott. - Talán az volt az amikor a szüleimmel elmentünk sátorozni és amíg anyu a kaját csinálta a tűzön, addig mi apámmal birkoztunk. Anyám pedig végig minket nézett és nevetett. Az jó kis kirándulás volt. - A szüleim emléke még most is fájt, de tudtam, hogy most egy jobb helyen vannak. Reméltem.
- Milyenek voltak a szüleid? Nem muszáj mesélned róluk, ha nem akarsz. - Tette hozzá gyorsan. Kezét védekezően maga elé emelte.
Egyáltalán nem volt baj.
- De szeretnék. Édesanyám...nagyon kedves, szerető és önzetlen nő volt. Mindig mosolygott, élvezte az életet. Sokat rajzolt, és főzött. Emlékszem, hogy amikor az iskolából haza jöttem mindig tele volt grafit vagy festék foltokkal. Amikor nem velem vagy az apámmal volt, akkor a konyhában vagy a műhelyben volt. Éjszaka mindig mesélt nekem valami mesét. Nála jobb anyát nem is kívánhattam volna. - Mikor ránéztem Ally-re láttam, hogy arcán szomorúság és együtt érzés vegyült mosolyában.
-Anyukád csodálatos nő volt. - Simogatta meg a kezemet. - Ahogy mesélsz róla látszik mennyire is szereted őt.
- Igen. Az volt. - Mondtam lassan és nyugodtan. Az emlékükre elő jöttek a rossz idők is. - Apám egy erős, becsületes ember volt. Volt humora, kettejük közül ő volt az aki mindig poénkodott. Ha valami bajom volt mindig felvidított valamivel. Értett a küzdő sporthoz, nem is kicsit. Fiatal korában bajnok volt öt féle küzdő sportban. Engem is tanított több félére. Az emberek tisztelték. Mindenki szerette. Nagyon szerette anyámat. Még fiatal korukban találkoztak, és lettek szerelmesek egymásba. Apám azt mondta, hogy anyám egyszer a parkban rajzolt, aztán pedig már minden nap. Megtetszett neki anya, és egyszer apám elhatározta magát és odament hozzá. Anyám pedig annyira belemerült a rajzolásba, hogy nem vette észre apát. Akkor már igen mikor apa egy zsebkendőre rajzolt rajzot elé tett. Anyám először csak nézte a papírt és apámra mosolygott, aztán kitört belőle a nevetés apa humornak szánt rajzától. Apa mindig úgy mesélt anya kacagásáról régről, hogy annál szebb és gyönyörűbb hangot még nem hallott. Mindennél jobban szeretett minket. - Erre a mondatra vissza emlékeztem arra az éjszakára. Az éjszaka az erdőben, mindenhol sötétség. Sátor, fák recsegése, anya sikolya, apám harca az árnyakkal...kérlelő arcuk, hogy meneküljek.
- A szüleid remek emberek voltak, te pedig szerencsés, hogy ilyen emberek vettek körbe. Bárcsak ismerhettem volna őket. - Arcán egy szomorú mosoly volt, hüvelykujjával megsimogatta érdes kézfejemet.
- Én is így gondolom. Náluk jobb embert még nem is ismertem. Sajnos kevés dologra emlékszem róluk. Még kicsi voltam mikor meghaltak. Néhány dologban hasonlítasz édesanyámra. - Mosolyogtam rá.
- Igazán? És miben? - Vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Mind a ketten pozitívak voltatok a világgal kapcsolatban. Haja színe is hasonló volt a tiédhez, csak neki egy kicsit világosabb volt. - Néztem a hajára ami most épp be volt fonva. - És ő is makacs volt pont, mint te.
- Én nem is vagyok makacs!!!- tetetett felháborodást és elengedve a kezemet mellkasa előtt karba tette.
- De igen. - Nevettem el magam. - Nagyon is. Akármit mondok neked, te mész a saját fejed után. - Nevettem újra. Ő erre összevonta szemöldökét.
- Azért ez nem teljesen igaz.
- Szerintem ebbe a vitába ne menjünk bele. - kortyoltam bele a vízbe. A pohárból ránéztem.
- Akkor is nekem van igazam, de rendben. - Könyökölt rá az asztalra. - Van egy kérdésem.
- Halljuk! - Tettem le a poharat.
- Amiket olvasok azokban az van leírva, hogy ti, őrzők is örököltétek a képességeiteket. Ti mikor tudtátok meg, hogy mire is vagytok képesek? - Vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Mi mind gyerek korunkban már tudtuk, hogy mit örököltünk. Nekem apám mesélt róla, ugyanis valamennyire ő is örökölte, de nem teljesen. Sok mindent tanított nekem. Köztük azt is, hogy hogyan fékezzem magam, de mostanság elég nehéz. - Néztem rá a kezemre amin a jel szokott felbukkani. - Max-ék is tudták. Már úgy mentünk iskolába is. Lényegében ez hozott össze minket. Elizabeth asszonyhoz vittek minket néha a szüleink és ő segített nekünk. Akkor még túl kicsik voltunk, hogy bármi fogalmunk is legyen a dolgokról. Volt olyan mikor Dave akarata ellenére tüzet csinált, persze nem hatalmas károkat okozva. Például gyertyák gyúltak meg csak úgy, meg ilyesmi. Max pedig a levegőbe emelkedett mindig mikor izgatott volt. Gabriel idősebb volt nálunk így ő már nagyjából tudta kezelni a saját erejét. Sam pedig fiatalabb volt, így nála akkor még nem igazán mutatkozott a képessége. Elizabeth asszony sokat segített nekünk, így már az iskolában nem adódtak gondok.
- Értem. Tehát...nálatok már gyerekként meg volt a képességetek. - Bólintottam. - És nálatok, hogyan jött elő?
- Nálam mondjuk úgy, hogy apa tanított boxolni és a box zsákba akkorát ütöttem, hogy az a falba repült. A kezem lüktetett, de nem a fájdalomtól. Apa azt mondta akkor nekem, hogy az erőm így ébredt fel. Dave-nél és a többieknél is más-más volt. - Emlékeztem vissza mikor Will véletlenül felgyújtott egy bokrot úgy, hogy csak felmutatta a kezét.
- Az én anyám nem tud semmiről, és nem hinném, hogy az apám tudott volna bármiről is a Rose hercegnőkkel kapcsolatban. - El vezette tekintetét tőlem és maga elé nézett. - Arcát lehajtotta. Bárcsak vissza vezetné gyönyörű szemeit rám. Látszott rajta, hogy hiányzik neki az apja. Ismertem ezt az érzést. Sajnos ismertük.
- Nem tudtam semmiről míg ide nem jöttem. Azt hittem, hogy csak átlagos kiruccanás lesz az egész, aztán kiderül, hogy egy természetfeletti világ kellős közepében vagyok. - hangja végig nehéz volt.
Neki volt a legnehezebb. Végig úgy élte életét, hogy nem tudott semmiről. - Ally...itt vagyunk neked. Nem lesz semmi baj. Neked annyi dolgod, hogy ne halj meg. - Átnyúltam a pulton és a karjára tettem a kezemet. Erre a mozdulatomra rám emelte barna szemeit. - Érted?
- Értem, de segíteni akarok nektek. Nem harcolhattok egyedül, míg én csak ülök és várok. Nem tudok várni.-Szemében elhatározás és elkeseredés vegyült.
- Amíg nem ébredt fel az erőd, kérlek maradj itt, a biztonságban. - Kértem tőle a legnyugodtabb hangon.