Skarlátvörös ébredés

3. rész: Első nap a suliban

,,.....-Ja és a város gimnáziumába fogsz járni. Nem akarom, hogy kihagyd az iskolát. Sokáig leszel itt. Will majd reggel jön és elkísér, mivel iskola társak lesztek.- mondta lazán a nagymamám, én meg szintén hátra kaptam a fejem erre az információra.
- Hogy mi? Na, de nagyi?!
- Nem érdekel. Nem lehetsz sehol egyedül addig amíg nem ébredsz fel. Ezért vannak az őrzők. Megvédenek téged.-felelte éllel a hangjában.
Ezzel a lendülettel el is tűnt a konyhában, én meg ott maradtam a kanapén és próbáltam megemészteni a hallottakat. Mi lesz velem? Miről beszélt a nagyi? Miért én?... "

++++++
Másnap reggel....

Azzal a tudattal aludtam el, hogy "Mi lesz holnap?". Vajon találkozok még Will-en kívül a többi őrzővel is?
Világ életemben utaltam az iskolát. Magát a tanulást még nem is, de az, hogy semmi közösségi életem nem volt az egy kicsit...nehéz volt. Féltem, hogy mi lesz az új közegben. Lesznek e barátaim, vagy barátom. Féltem attól, hogy milyen lesznek az emberek.
Fél nyolckor szólt a telefonom, hogy ideje lenne felkelni. Még tegnap kipakoltam mindent mára. A ruhámat elő készítettem; az iskola táskámba bele pakoltam pár füzetet és a tolltartót. Minden készen volt arra, hogy elinduljak az új iskolámba. Csak egy dolog nem. Én, de tegnap este anyunak mindent elmondtam, kivéve a Rose hercegnős és társait nem. Minden mást igen. Azt, hogy új gimibe megyek, mert a nagyi nem akarja, hogy lemaradjak.
Anya ennek nagyon örült, hogy nem kell majd aggódni a tanulmányaim miatt. Ha így néztem én is még rábólintottam. De mint már említettem félek.
Nehezen kikeltem az ágyból. Elhúztam a függönyöm, és csak egy néztem ki a gyönyörű kilátásra. A ház ahol a nagyi élt teljesen az erdőbe lett építve, még nagyon régen. Állítólag még a nagyi sem élt akkor. Mindenhol fák, meseszép őszi pompájukban. Ha jól figyeltem, még madarakat is hallottam. A napsugarai áttörtek az ablakon, és élveztem a napot.
Aztán neki fogtam készülődni. Letusoltam, felvettem egy barna farmert, hozzá egy krémszínű felsőt, egy bordó sállal. Raktam fel egy kis szempillaspirált, szájfényt, majd a hajamat kiengedve hagytam. Bele néztem a tükörbe, és késznek nyilvánítottam magam. Felkaptam a táskám és a mobilomat, majd lerobogtam a lépcsőn.
Valami isteni illat csapta meg az orromat....palacsinta. Nem volt kérdés. A konyhába mentem. Meglepetésemre Ana csinálta szorgosan a reggelit.
- Jó reggelt Ally kisasszony! Jól aludtál?- ezt még meg kell szoknom.
- Igen, jól. És te? Amúgy hogy hogy te készíted a reggelit?
- Már régóta én csinálom. Takarítok, meg hasonlók. - mosolyogva mondta. Úgy látom, hogy tényleg szereti a nagymamámat. Fordult vissza a palacsintákhoz.
- Amúgy Will már várt rád. Asszem éppen kint van a teraszon.- mondta mintha mi sem történt volna. Gyorsan bekaptam két lekváros palacsintát, majd a már elő készített reggelimet elraktam a táskámba.
- Köszönöm a reggelit Ana. Nagyon finom volt!
- Szívesen, de ne köszönd meg. Ez a dolgom. - fordult oda hozzám egy pillanatra. Én meg furcsán éreztem ezt az utolsó pár szót. Ez a dolgom. Will is ilyesmit mondott, mikor megmentett. Úgy látszik a nagyi nem vett be semmilyen bogyót. Igaz.
Ezzel a fordulattal ki is mentem a teraszra. Will tényleg ott volt a hinta ágyon. Feje hátra döntve a hintaágy támlájának, szeme le volt húnyva. Biztos fáradt lehet. Próbáltam amilyen halkan csak tudtam oda menni felébreszteni, de hangja megijesztett.
- Nem alszom. Már egy ideje várok rád. Ms. Monrose, a nagymamád már mondta, hogy felébredtél tegnap. Jobban vagy? - Nyílt ki igéző kék szeme, és egyenesen rám nézett. Hangjából lekezelőséget véltem észre venni, de a szemében valami egy pillanatra megváltozott. Aggódás talán? Nem tudom meg szerintem soha.
- Igen jól vagyok. Köszönöm. Amúgy hogyan hoztál ide?
- Karomban. Mégis hogyan?- megint az a lekezelő hang, de mostmár egy vigyor kíséretében.
Bólintottam. Nem igazán tudtam mit mondani erre. Tényleg hülye kérdés volt.
- A nagyi mesélt erről az egészről. A Monrose-okról, a Rose hercegnőkről, az őrzőkről, és a pusztulásról.- próbáltam terelni a témát valamerre.
- Nos, akkor tudod, hogy mi a te és a mi nekünk, az őrzőknek a feladata.
- Igen, tudom. De azért még van ami homályos. Mint például az, hogy pontosan mi ez a "gonosz" teremtmény aminek nem lenne szabad léteznie.
Will egy ideig gondolkodott, aztán felállt a hinta ágyból.
- Ez a teremtmény tényleg gonosz. Maga az ereje képes megigézni más Alvilági lényt. Ezért is akart téged, amikor megtámadtak minket. Azt ő tette. Megérezte, hogy itt vagy, és mivel te vagy a kulcsa annak, hogy ő felébredhessen. Ha te meghalsz, akkor ő kiszabadul erre a világra, és akkor nincs menekvés. Ezért vagyunk mi is. Hogy megvédjünk téged. - válaszolta meg a kérdésemet, ami miatt egész éjjel fent voltam.
- De a nagyi azt mondta, hogy rajtam kívül még öt tárgy akadályozza meg. Miért pont engem akar? Miért nem a tárgyakat pusztítja el, ha már tud igézni?
- Azért, mert igen vannak még tárgyak, de a te véred, a te Monrose véred pecsételi le az egész erejét, és őt is. Maga a teremtmény neve Onikarukum.- Ezzel a névvel fogok elaludni minden egyes nap. Örökre az emlékezetembe véste magát a név.
- Onikarukum...Oni..karukum.-lassan tagolva próbáltam elemezni a nevet, de csak jobban elfogott a pánik, és a félelem.
- Hé, Ally! Minden rendben? Nézz rám!- amikor nem tettem felemelte ujjaival az állam, hogy a szemébe nézzek. Úgy is tettem.- Minden rendben lesz. Meg foglak védeni. Nem esik semmi bajod. Ezért vagyunk. Ígérem akár a saját életem árán is megvédelek.- egy kis idő múlva elvette az állam alól az ujjait.- Mennünk kéne iskolába, mielőtt elkésünk.
Ment le a terasz lépcsőin, én meg követtem. Elértük a suliba vezető utat. Pontosabban ösvényt, mert az erdőből csak ez az egy út vezetett az iskolába. Már mentünk egy ideje mikor arra figyeltem fel, hogy nem látok lényeket, vagy árnyakat.
Látta rajtam Will, hogy nagyon kémlelem a körülöttem lévő dolgokat. - Nyugi. Idáig még tart a Rose pecsét ereje. Nem jöhetnek, és nem is tudnak jönni Alvilágiak. Nem lesz semmi gond. - mikor rá néztem észre vettem, hogy az arcomat kémleli. Küldött felém egy biztató és őszinte mosolyt, amitől már jobban lettem.
Meg kell hagyni jól áll neki a mosoly.
Kb. 15 perc alatt oda is értünk a suliba. Már biztos becsöngettek, mert már nem volt senki a folyosókon. Willel ahogy elmentünk a porta mellett, egy negyvenes éveiben járó szőke nő nézett ki a portás ablakon keresztül.
- Gyerekek, már rég órán kellene lenniük! - szólt ki minket meglátva.
- Igenis, Mrs. Roberts. Csak Ally-t akartam elkísérni az igazgatói irodába. - jó kis fiús mosolyával úgy látszik sikerrel járt, a már említett Mrs. Roberts-nél.
- Óóó...te vagy Allison Kate Monroe Pennsylvania-ból?- kapott fejéhez Mrs. Roberts.
- Igen én vagyok. De szólítson csak Ally-nek. - Bólintottam. Will pedig kérdőn nézett rám. Ezek szerint még nem hallotta a teljes nevem.
- Az igazgató úr már vár. Mr. Black kísérje fel az irodába, aztán menjen órára!-nézett Will-re, aki nem mert szerintem nemet mondani.
- Rendben Mrs. Roberts. Viszlát!- Ezzel válasszal már fordult is, és hátamra téve tenyerét tolt előre, hogy menjünk.
- Istenem de utálom ezt a nőt!-mondta miután hallótávolságon kívül voltunk. - Na de miért? Szerintem tök rendes volt.- most nekem volt vigyor az arcomon, ahogy láttam Will arcát.
- Majd mondd ezt két hét múlva. Meg fogsz őrülni.
- Oké. - mostmár majdnem röhögtem.
A folyosó végén felmentünk a lépcsőn és már az első ajtó az igazgatói iroda volt.