Skarlátvörös ébredés

13. rész: Vallomások

,,... Mit csinál Will?
Nem érdekelt, hogy mit miért tesz most, csak az számított, hogy itt van és épségben. Visszaöleltem. Feje a nyakhajlatomban volt. Karjaimat dereka köré fontam, és fejemet meztelen mellkasába fúrtam.
Régen voltam már ilyen közel hozzá, és kiakartam használni amíg ilyen..."

+++++++++++

Ally szemszöge :

Nem tudom, hogy mikor de újra elaludtam. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire kimerültem. Mikor kinyitottam a szememet azt vettem észre, hogy a kanapén fekszek betakarva. Will pedig az egyik kipárnázott fotelban aludt szintén egy takaróval. Csak rávezettem a tekintetemet és néztem ahogy alszik. Nem először látom aludni, de valahogy most mégis más volt. Haja kócosan állt. Olyan kisfiúsan. Szemébe néhány tincs belelógott. Tudtam, hogy az a fotel nem valami kényelmes, mégis nekem adta a kanapét. De miért alszok én ide lent?
Próbáltam óvatosan és csendben kimenni a konyhába. Szerintem olyan hajnali hat lehetett. Szóval még mindenki aludt.
Arra gondoltam, hogy csinálok egy kis teát magamnak és Will-nek. Kapaszkodva tettem meg minden métert a konyháig. A konyhapultra támaszkodtam. Először bevettem két fájdalom csillapítót. Aztán kivettem a mosogatósból két bögrét. Eltöröltem, és forralni kezdtem a teának a vizet. Kinyitottam egy szekrényt és kivettem két teafűvet. Éppen öntöttem ki a vizet a két bögrébe, mikor trappolást hallottam, mintha valaki futna. Hátra néztem és Will-t láttam kifulladva, és kócosan. Még mindig nem volt rajta póló, csak egy melegítő alsó.
- Ally...ne ijessz rám mégegyszer. - Dorgált meg, miközben az egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott.
- Neked is jó reggelt! - Néztem vissza a bögrére. - Ez csak egy tea.
- Azt hittem, hogy...
- Hogy mi? - Néztem vissza rá felhúzott szemöldökkel.
- Semmi. Hagyjuk. - Legyintett.

Nem foglalkoztam a dologgal tovább.

- Tessék, itt egy tea. - raktam elé a gőzölgő bögrét a pultra. - Szerintem rád fér.

Először csak felhúzta a szemöldökét, de aztán elvette a pultról és kezébe vette a bögrét.

- Kösz. Amúgy mikor keltél? - nézett fel a bögréből.
- Nem rég. Nem tudtam aludni. - kortyoltam bele.
- Miért hallgatod el előlem, hogy rémálmait vannak? - Hangja olyan volt, mikor egy anya rajta kapja a gyerekét, hogy rosszat csinált. Való igaz, hogy nem mondtam el neki, mert 1. nem kérdezte; 2. nem akartam, hogy még emiatt is aggódjon, vagy egy őrültnek gondoljon aki nem bír egy éjszakát sem normálisan aludni.
- Nem hallgattam el, csak nem kérdezted. - inkább a bögrémet tanulmányoztam. Nem voltam kíváncsi Will arcára.
- Nem értem. Már mondtam, hogy nekem bármit elmondhatsz. Már az elején megmondtam. Azért vagyok, hogy megvédjelek. Legyen az lelki vagy fizikai veszély. - hangjában egy kis haragot is véltem felfedezni, de mégis kedvesen csengett.
- Nem hiszem, hogy van jogod aggódni értem, vagy bármi ilyesmi.
- Ally...
- Ne Allyiz én nekem. Eltaszítasz egyfolytában, tegnap pedig egy pillanatra azt hittem, hogy közelebb kerültem hozzád. Most pedig megint olyan vagy mint régen. - bicegtem el a gyógyszeres szekrényhez, és nyúltam fel a gyógyszerért.
Will látta, hogy mit akarok, így odajött mellém, és ő vette le a dobozkát. Aztán letette és engedett vizet egy pohárba. Aztán elém tette a pultra.
- Te nem érted ezt...- mondta egy kis éllel.
- Mit nem értek? Ha nem mondasz nekem soha semmit, akkor mit érthetnék meg? - egy kicsit hangosabban mint ahogy akartam mondtam neki. Ideges voltam. Napok óta ez az első igazi beszélgetésünk...inkább hetek óta.
- Azt, hogy.... - Láttam rajta, hogy nehezére esik kimondani neki a szavakat. - Hogy kötelességem téged bármi áron megvédni. Az őrződ vagyok. - Tudtam, éreztem, hogy nem ez a teljes igazság.
- Értem. De te még mindig nem érted, hogy nekem éppen ez a bajom. Az elején mikor találkoztunk akkor is hideg voltál velem, de aztán közelebb kerültünk, most pedig újra olyan vagy mint régen. Igen, te az őrzőm vagy, de nekem nem csak az. A barátaim vagytok, és fontosak vagytok nekem. Miért taszítasz el magadtól? - léptem elé, és vontam kérdőre. Sokkal magasabb mint én, ezért felfele néztem kék szemeibe.
- Azért mert....- fordult el és ment el tőlem megkerülve a pultot, és ült le az egyik bárszékre. - Mert ami bennem van erő bármikor felébredhet. Akárhányszor csak harcolunk egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy az erő előjöjjön. És ha ez megtörténik, te neked nem szabad a közelemben lenned. - túrt bele a hajába, és könyökölt az pultra.
Oda mentem mellé, és leültem a mellette lévő székre.
- Ez nem fog megtörténni. Akkor a tanteremben megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ez ne történjen meg. És én tartom a szavamat. - Tettem rá kezemet az egyik vállára. Egy pillanatra éreztem, hogy válla megfeszül, de aztán meglágyult. - Megértetted?
Rám nézett kék szemeivel. Tekintete olyan volt, mint egy kisfiúé. Csak most értettem meg, hogy mindig is védeni akart...saját magától. Nem is tudtam, hogy neki milyen nehéz is lehetett eddig. Én meg egyfolytában bunkó voltam vele. Fejét a homlokomnak döntötte és én megálltam a légzéssel.
- Nem lesz semmi baj. - suttogtam annyira, hogy azt hittem nem is hallotta.
- Ígérd meg, hogy ha eljön az idő a legmesszebbre kerülsz tőlem. - Mondta nekem. Hangja kérlelő volt.