Skarlátvörös ébredés

11. rész: Taszítás

,,... Akkor holnap délután kezdjük. Minél hamarabb annál jobb. - Javasolta Max. "

+++++++

Már öt napja történt, hogy Alex-szel és Luke-kal összetűzésbe kerültünk. A sebeim is gyógyulnak. Az eset utáni napon kezdtük el Max-szel az edzéseket. Will-en kívül mindegyik fiú ott volt. Tudjátok milyen rossz egy csomó fiú előtt bénázni? Elárulom, hogy nem kellemes.
Max már az őrület határán volt, ugyanis akármit mondott, mindig valahogy máshogy jöttek ki a lépések vagy a rugások. Sam már majdnem bealudt, Gabriel csak figyelt. Dave pedig...hát nos ő tényleg bealudt. Tudni kell, hogy Dave bárhol eltud aludni. Na de egy edzésen!
A nap végére kék-zöld foltokkal és fájó izmokkal bújtam ágyba. Will továbbra sem méltoztatott kommunikálni velem. Egyre jobban eltaszított. De miért?
Csütörtök reggel van. Alig bírok mostanában aludni. Mindig fura álmaim vannak a vörös erdőben, és az ismeretlen férfi hangja továbbra is szomorú és sajnálkozó. Nem értem az álmaimat. Eldöntöttem, hogy majd a könyvtárba keresek válaszokat. A nagyitól nem mertem megkérdezni, mert attól tartottam, hogy valami hülyeséget talál ki velem kapcsolatban.
Felkeltem fél hatkor, ugyanis nem bírtam tovább aludni. Úgy gondoltam, hogy elkezdek készülődni a suliba. Volt időm mindenre.
Elvégeztem a napi rutinomat, majd felöltöztem. A kedvenc almazöld ingemet és egy fekete farmert választottam. Hajamból pár tincset hátra csatoltam. Egy kis szemceruza meg szempillaspirál, meg szájfény és készen is voltam.
Mikor lementem a konyhába Will volt a nappali kanapéján. Mióta az eset történt minden éjszaka itt van és őrködik. A fiúk továbbra is az ereklyéket őrizték a nagyi parancsára.
Will nem beszél velem, vagy legalábbis eltaszít mióta történt, hogy Alex és Luke megvert. Nem tudom, hogy mi lehet vele. Tettem volna valamit? Ha jól láttam, még aludt. Csöndben kimentem a konyhába. Éppen a kanapé mögött raktam le a jobb lábam, olyan voltam mint aki cserkészik. Minden lépést próbáltam a legfinomabban megtenni.
- Csak, hogy tudd, nem alszom. - Will rekedtes hangjától majdnem elhagyta a számat egy sikoly. Hogy a francba tudja mindig a frászt hozni rám??!!!
A szívemhez kapva kezem Will-re vezettem rémült tekintetem. Felült és a kanapé háttámlájára rakta karját és rám nézett.
Sötét haja kócos volt, szeme még mindig álmos, de éber volt. Már egy ideje észre vettem, hogy szemének milyen gyönyörű kék színe van. Fura ilyet mondani egy szemre,de az ő szeme más volt mint az én egyszerű barna szemem. Az ő szemében ott volt valami élénk is, élő és erő.
Most engem nézett.
- Hogy tudod mindig a frászt hozni rám? - szívem még mindig ezerrel vert. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.
- Nem tehetek róla. - Vonta meg a vállát. - Miért keltél fel ilyen korán?
- Nem bírtam aludni. - Most én rajtam volt a váll vonogatás sora. Mivel láttam az arcán, hogy ebből nem lesz beszélgetés inkább kimentem a konyhába. Még mindig zakatolt a szívem, de már nem a frásztól, hanem attól, hogy Will-nek milyen rideg a hangja.
Éppen a gyógyszeres szekrény felé nyúltam, hogy bevegyek egy fájdalom csillapítót, de sajnos túl alacsony voltam ahhoz, hogy elérjem így egy kicsit bénázgattam. Már lábujjhegyen voltam, mikor egy másik kar nyúlt fel és vette ki nekem a gyógyszeres dobozt. Természetesen Will volt az aki fölém magasodott. Majdnem a válláig értem, így ő elég magas volt.
Letette elém a kis dobozt.
- Köszönöm. - Nyúltam a dobozért, engedtem magamnak egy pohárba vizet.
- Még mindig vannak fájdalomaid? - Kérdezte komor hanggal, de én éreztem az aggódást benne.
- Miért érdekel? Azt hittem, hogy levegő vagyok. - Nem volt túl szép tőlem, hogy így szóljak hozzá, de napok óta nem beszél beszél velem, levegőnek néz, és még hasonló dolgok és most meg hirtelen érdeklődik. Csak néha szól hozzám. Minden éjjel itt van és reggel iskolába kísér még is levegőnek néz. A fiúk vagy nem veszik észre, vagy nem foglalkoznak azzal, hogy Will megváltozott.
Bevettem a gyógyszert, majd lehúztam a pohár vizet. Igen. Voltak még fájdalmaim, de ez nem rá tartozik.
A szemem sarkából láttam, hogy Will-en valami átsuhan. Nem tudtam, hogy még is mi lehet az. Rá sem akartam nézni, mert akkor tudtam, hogy elsírom magam. Fájt ez a távolság kettőnk között.
- Igen is érdekel, és nem nézlek levegőnek. - Mellettem a pultra rakta kezét, így elzárva hogy elmenjek.
- Áááá nem, csak már majdnem egy hete nem beszélsz velem. Ha mellettem is vagy olyan mintha teljesen máshol lennél. - Most már ránéztem, szinte már kiabáltam. Persze annyira, hogy a nagyiék ne ébredjenek fel.
Mikor Will-el találkozott a tekintetünk láttam, hogy ő se alszik valami jól. Szemei alatt táskák lapultak. Most vettem észre, hogy nem volt rajta póló, így láttam kidolgozott hasizmait. Ó te jó ég! Ally szedd össze magad! Most épp mérges vagy! Kiráztam minden gondolatom, és visszatértem a beszélgetésre.
- Nem értelek Will. Nem tudom, hogy mi történt amitől így viselkedsz, de már kezdem unni. - Tettem hozzá. Kevés kellett hozzá, hogy el ne sírjam magam. A szememet égették a könnyek amik leakartak csorogni az arcomon.
El fordultam tőle és a mosogató felé mentem, hogy a poharat elmossam. Ürügynek jó volt, hogy elmenjek mellőle.
- Nem történt semmi, az őrződ vagyok és ennyi. - Mondta hidegen. Belém pedig mint egy tőr úgy vágódott belém. Eddig még soha nem volt ilyen...lekezelő. Ez olyan csapás volt mintha csak egy tárgy lennék amit meg kell védeni nehogy szét hulljon.
- Most engem hibáztatsz azért, mert itt vagy? - Fordultam felé, a könnyek már nagyon előre akartak törni.
- Nem hibáztatlak semmiért. Ez a sorsom, és ez a feladatom. Te vagy a Rose hercegnő, neked ez a sorsod. - hangja végig hideg, és rideg volt. Elvette kezét a pultról és kiment a konyhából.
Miért ilyen rideg velem? Nem gondoljhatja ezeket komolyan, ugye? Miért? Miért történik ez? Hátat fordítva az ajtónak a mosogatóra támaszkodtam és szabadjára engedtem a könnyeimet. Miért fájnak ennyire Will szavai?