Haza fele menet elhaladt mellettem négy motoros. Tipikus rossz fiúk, gondoltam. De hát mit beszélek, hisz én sem vagyok különb. Otthon anyuci pici fia vagyok, de mihelyt elhagyom a házat maga vagyok az ördög. Hát igen, amiről a szülők nem tudnak az nekem sem fáj. A saját szüleim nem ismernek, kész vicc az egész.
Amikor haza értem, már a kapuban megtorpantam. Egy fekete motor állt az udvarban. A házba belépve, realizálnom kellett, hogy bizony eggyel többen vagyunk, mint kellene.
-Áh, szervusz fiam! -rohant elébem anyám.
-Szia, anya! Ez mit keres itt? -mutattam Taehyungra, aki a kanapén ült.
-Te ki vagy és mit műveltél a fiammal? -jött az ismerős szöveg anyám szájából.
-Ahh- sóhajtottam egyet -Bocsánat -erőltettem egy mosolyt magamra.
-Így mindjárt jobb. -mondta anya -Amúgy hozzád jött. -na itt asszem meghaltam -Menj oda hozzá. -nógatott, aminek roppant mód nem örültem.
-Szia, Taehyung! -nyögtem ki.
-Hello -hát még mindig nem bővelkedik szavakban.
-Miért jöttél? -próbáltam kedves lenni, mert anya a konyhából figyelt minket és tuti hogy hallgatózott.
-A mai anyagért.
-Rendben van. -megfogtam a kezét és húzni kezdtem magam után. -A szobámba leszünk! -kiabáltam anyunak, de nem válaszolt, pedig tudom hogy hallotta csak úgy tesz mint aki nem. Erre mondják azt asszem, hogy szelektív hallás.
