Katonaság? Ugyan kérlek...✔️

15. rész vagy mi szösz

-Micsoda? -sikkantott fel. A kezét a szája elé kapta és nekiállt ugrándozni. És ő egy felnőtt nő, aki ráadásul katona is.

-Csönd már. -ütöttem rá a vállára. Mondjuk nem annyira vékonyak a falak, de jó a hallása, akármennyire is tombol.

-Ez fantasztikus! Úristen. -ujjongott halkabban. -Mikor mondod el neki?

-Nem tudhatja meg egyenlőre. -jelentettem ki magabiztosan. Már amennyire abban a helyzetben magabiztos voltam.

-Gyereke lesz és nem mondod el neki? -döbbent le. Nehéz menet lesz.

-Én... hallottad mit mondott! Nem akar gyereket. -suttogtam összetörve. Ez kimondva borzalmasan hangzik.

-Ezért akadtál annyira ki. -tudatosult benne.

-Nem tudom mit csináljak, Luce. Babát várok, Damon szerint meg nem állok készen rá. Ilyenkor mit tegyek? -tártam szét a karom. Olyan vagyok mint egy kibaszott hisztis tinilány.

-Elmondod neki. -jelentette ki. Humorista.

-Mondja a halál.

-Akkor te leszel a halál, mert lesz egy kibaszott kisbabátok, az apja pedig nem tudja! -kelt ki magából.

-És ha azt akarja hogy elvetessem? -ijedtem meg.

-Hidd el, nem akarná.

-De mi van ha mégis? Én nem tudnám megölni a kicsikémet! -kaptam a hasamhoz. Sosem tennék ilyet. Damon a mindenem, de érte sem ölném meg a kisbabámat.

-Figyelj ide. -tette a kezét a vállamra- Sosem kérne tőled ilyet. Ismerem őt, és te is. -nyugtatgatott.

-Annyira jó hogy itt vagy. -öleltem meg. Majdnem sírtam, annyira megkönnyebbültem. Nagyon szükségem volt már Luce-ra.

-Tudom. De most mondom mi lesz.

-Hallgatlak. -húzódtam el.

-Kimegyek és keresek magamnak egy szép kis parkot és sétálok egy jó nagyot. Te pedig befejezed a hisztit, nem rinyálsz többet. Kitolod a segged azon az ajtón, mert kint vár a babád apja, aki nem tud semmit. Világos? -nézett rám szigorúan.

-Nem tesz jót neked a katonaság. -húztam el a számat.

-Na húzzál kifele. Merre van itt park?

-Pár saroknyira. De ki van táblázva.

-Akkor puszillak. Sok sikert! -nyitotta ki az ajtót, majd kisétált a hálóból és a lakásból is.

Vettem egy nagy levegőt és kimentem az ajtón. Óvatosan lépkedtem a nappaliba.

Luce-nak igaza volt. Damon a falat verte. A haja kész szénaboglya volt, látszott hogy jópárszor beletúrt. Annyira megöleltem volna, de most nem annak volt az ideje.

-Damon. -szóltam halkan, mire abbahagyta a fal basztatását és felém fordult.

-Ez mégis mi volt? -kérdezte idegesen. A tekintetében vegyült az aggodalom, a harag és az idegesség.

-Beszélnünk kell. -jelentettem ki. A kérdés az, mégis hogyan adom elő neki hogy gyereke lesz.

-Na nem mondod! -mondta idegesen.

-Higgadj már le! -rivalltam rá, mire hisztérikusan felnevetett.

-Én? Én higgadjak le? -mutatott magára. -Neked kéne inkább, nem? Miért borultál ki ennyire? Mert még nem akarok gyereket?