Katonaság? Ugyan kérlek...✔️

23. rész vagy mi a szösz

Huszonnégy évesen sok szar reggelen voltam már túl. Volt amikor másnaposan ébredtem, szomorúan ébredtem, idegesen vagy éppen csalódottan. De a mai reggelemet az összes negatív érzésem uralta, még olyanok is, amik évek óta fel sem merültek bennem. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz. Önbizalomhiányosan, szomorúan, szeretethiányosan. Őszintén szólva, nagyon nem hiányoztak a tinédzseréveim.

Ébredés után végigpörgettem az elmúlt időszak eseményeit a fejemben. Elvileg önfeledten boldognak kellene lennünk, hogy kisbabánk lesz, mégis rengetegszer vagyunk ingerültek és dühösek. Fejben végiggondoltam, mi és mikor válthatta ki a feszültséget, és sajnos csak egy dolog volt. Apa halála.

Én azóta vagyok szétesve, és bárhogy próbálom palástolni, néha kitörnek belőlem az érzelmek, mint például tegnap este. Felvettem egy maszkot, ami azt mutatja, hogy minden rendben van és túlléptem mindenen, miközben ez közel sem igaz. Magamban őrlődök, de nem akarom Damont ezzel is terhelni. Neki is megvannak a saját gondjai, és tudom jól, mekkora a zűrzavar a fejében, ha visszaemlékszik a frontra és az ott történtekre. Soha nem mesélt semmit azokról a dolgokról, amiket ott élt meg.

A legnagyobb baj, hogy kiépítettünk magunknak egy-egy falat, ami mögé benyomtunk mindent, ami felemészt minket, de nem osztjuk meg egymással. Hiába akartam rettenetesen haragudni Damonre, nem bírtam, mert tudtam, hogy csak a stressz az oka mindennek. Ismerem már annyira, hogy ne tudjak neheztelni rá, mert Damon egyáltalán nem ilyen. Soha nem bántana a szavaival, nem viselkedne furán és nem lenne olyan, mint tgnap, ha nem érezné magát szarul.

Komoly elhatározással keltem ki az ágyamból, majd sétáltam a szekrényemhez. Átcseréltem a tegnapi ruháimat tiszta darabokra, amikbe rögtön jobban éreztem magam. Mikor halkan kimentem a szobából, picit összeugrott a gyomrom, de mentem tovább a nappaliba. Próbáltam minnél hangtalanabbul közlekedni. Amikor beértem a keresett helységbe, összeszorult a szívem.

Damon a kanapén feküdt, vagy félig ült, és aludt. Az egyik kezében egy közös képünket tartotta, a másikban pedig egy babatakarót, amit a picinek vettünk. A fotó láttán el kellett mosolyodnom. Mi ketten voltunk rajta, éppen a diplomaosztómon. Hihetetlenül boldog voltam aznap, főleg, mivel Damon haza tudott arra az alkalomra utazni.

Óvatosan közelebb mentem, majd leültem a kanapé szélére. A rajta lévő póló felgyűrődött, így az izmos hasa alja egy kicsit kilógott. Takaró egyáltalán nem volt rajta, úgyhogy ráterítettem a pokrócot, majd kivettem a kezéből a képet. A kis babatakarót annyira szorítita, hogy esélyem sem volt elvenni. Erre egy picit mocorogni kezdett, majd a fél szemét kinyitotta és rám nézett.

-Crys, te vagy az? -suttogta, az érdes hangjától pedig kirázott a hideg.

-Ki más lenne? -simítottam végig a kézfején. -Főzök neked kávét, addig kicsit kapd össze magad. Beszélnünk kell. -álltam fel, és mentem volna ki, de megállított.

-Elhagysz, igaz? -kérdezte halkan és elkeseredetten. Teljesen ledöbbenve fordultam hátra.

-Micsoda?

-Rájöttél hogy nem szeretsz, és ezért elhagysz. Vagy mert rájöttél,hogy jobbat is találnál. Sőt, nálam csak jobbat találnál. -motyogta.

-Össze-vissza beszélsz. Mindjárt visszajövök. -csóváltam a fejem, majd mielőtt mondhatott volna valamit, besiettem a konyhába. Kivettem a kedvenc bögréjét, majd bedugtam a kávéfőző alá és elindítottam a gépet.

Méghogy elhagyom. Ennél nagyobb ökörséget keresve sem talált volna. Semmi pénzért nem mennék el mellőle, még ha ő akarná, akkor sem. Képtelen vagyok létezni nélküle. Igaz, hogy a lelkembe tiport, de vagyok annyira mazochista, hogy ettől függetlenül ugyanannyira szeressem.