Katonaság? Ugyan kérlek...✔️

20. rész vagy mi a szösz

Amint beértünk a kórházba, azonnal tolták át egy kivizsgálóba. Rohantam utánauk mint valami elmebeteg, de nem akartak beengedni.

-Be akarok menni! -követelőztem az előttem álló alacsony nővérkének.

-Uram, megértem, de nem engedhetem be. A kivizsgálás nem tart sokáig, addig üljön itt le és legyen türelmes. -magyarázta kedvesen, de ettől méginkább felment bennem a pumpa.

-Ott fekszik bent a terhes menyasszonyom, azt sem tudod, él-e vagy hal, maga meg itt akadékoskodik velem! Be akarok menni! -ismételtem meg újra önmagam, és már rohadtul közel jártam a kiabáláshoz.

-Ahogy látom, maga katona volt. -először nem esett le, de később rájöttem, hogy az Army feliratú pulcsimból és a mindig nyakamban lévő dögcédulámból következtethette ki. -Gondolom ott is voltak szabályok, nem is egy. Hát képzelje el, ebben a kórházban is vannak szabályok, amik kimondják, hogy a kivizsgálás ideje alatt senki, ismétlem senki, sem szülő, rokon, barát, barátnő vagy az Isten tudja még ki, nem tartózkodhat bent! Úgyhogy most üljön le a seggére és várja meg az eredményeket! -pirított rám a nővér, majd elment, én pedig elszégyelltem magam és leültem az egyik kényelmetlen, piros műanyag székre.

Utálom a kórházakat. Sok a haldokló ember, én pedig túl sok embert láttam ahhoz meghalni, hogy jól érezzem magam az ilyen helyeken. Ráadásul klór és fertőtlenítőszer szaga terjeng és a sok ember a sok bacilussal... ha nem halnék meg így is a félelemtől, hogy bajuk lesz, akkor azért izgulnék, nehogy innen benyeljenek valamit.

A nővérke azt mondta, pár perc a vizsgálat. Szóval ezért vannak bent fél órája. Remek. Idegességemben már ezerszer lejátszottam a fejemben hogy mi lehet Crysszel és hogy hogyan törném be azt az átkozott ajtót. Viszont pontosan harminchét perc után kijött egy középkorú férfi, fehér köpenyben.

-Jól van? Mi történt? -támadtam le azonnal.

-A hölgy és a magzat is rendben vannak, bár a barátnője szerintem egy ideig gyengélkedni fog még. Kiderült, hogy nem csak pánikbeteg, hanem asztmatikus is. -tájékoztatott a doki, nekem pedig az egekig ugrott a szemöldököm. -Hamarosan visszajövök és további tájékoztatást adok, addig is bemehet hozzá.

-Hol van?

-Áttoltuk a kétszázhármas szobába. Valószínűleg alszik, de gondolom ott akar lenni mikor felébred. -mosolygott rám a doki, majd elindult valamerre, én pedig leszólítottam egy nővért, aki elkalauzolt a teremhez. Szinte futva mentem odáig, majd mikor ellenőriztem hogy jó-e a szobaszám, benyitottam. Ott feküdt bent, karjában az infúzióval, az orrában a kanüllel. Kórházi ruhában feküdt és aludt.

A számba kellett harapnom, annyira rettenetes volt ott látnom ilyen állapotban. Óvatosan araszoltam közelebb, majd odahúztam egy széket az ágya mellé, leültem rá és megfogtam a kezét, ami hiedeg volt mint a jég. Komolyan, konkrétan egy hajszál választott el attól, hogy elsírjam magam. Azt nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy az aggodalomtól, de nehéz volt magamban tartani. Inkább ráhajtottam a fejem az összefűzött ujjainkra, pár perccel később pedig bealudtam.

Arra ébredtem fel, hogy valaki a hajamat bizergálja. Álmosan nyitogattam a szemeimet, először azt sem tudtam hol vagyok. Aztán megcsapott a klórszag, és eszembe jutott a hajnal és hogy mik történtek. Mikor nagyjából kitisztult a látásom, egy mosolygó Crystallal találtam szembe magam.

-Jó ég, mióta vagy ébren? -egyenesedtem ki azonnal, miközben megdörgöltem az arcom és tudatosult bennem, hogy nem volt jó ötlet így elaludnom, ugyanis sajgott a hátam.