Katonaság? Ugyan kérlek...✔️

19. rész vagy mi a szösz

Damon

Három napja hívták fel Cryst. Pontosan három napja mintha kicserélték volna. Az ágyon ül vagy fekszik és maga elé mered. Nem szólalt meg és nem akar velem lenni, csak egyedül. Első éjszaka vele aludtam, de még azt sem akarta, hogy magamhoz öleljem, pedig általában még ő bújik a karomba. Második este a karjaimban vittem át a fürdőbe. Előtte próbáltam evésre vagy ivásra, esetleg alvásra bírni, de le sem szarta. Annyira ideges lettem, hogy üvöltözni kezdtem vele, de meg sem rezdült. Dühből felkaptam és a zuhanyzóba dugtam, majd hideg vizet engedtem rá, hátha észhez tér, de semmi. Didergett egy picit, de miután megtörölgettem és tiszta ruhát adtam rá, újból kifejezéstelen lett.

Most, a harmadik nap estéjén besokaltam. Nem normális amit csinál. Úgy döntöttem újra beszélek vele, vagy legalábbis megpróbálom. Maximum folytatjuk az elmúlt napok játékát. Én beszélek hozzá, ő pedig leszarja.

Halkan nyitottam be a hálóba. Az ágyban feküdt és egy párnát szorongatott. Lassú léptekkel közeledtem felé, majd leültem az ágy szélére.

-Manó. -simítottam végig a kifejezéstelen arcán. Üveges szemekkel meredt előre.

-Menj ki. -motyogta halkan. Rám sem nézett, meg sem mozdult.

-Nem megyek. Ez már nem normális amit csinálsz. -csóváltam meg a fejem.

-Szerintem teljesen normális. -suttogta meggyötört hangon. Sóhajtottam egyet, majd befeküdtem mellé az ágyba.

-Figyelj rám. Tudom hogy gyászolod. Tudom jól mit érzel. De három napja egy falatot sem ettél, nem ittál és aludni is alig aludtál. -mondtam aggodalmasan. Lassan a párnát markoló kezére csúsztattam az enyémet és óvatosan lefejtettem az ujjait róla, majd összefűztem az enyémekkel.

-Nem érdekel.

-Crys, itt már nem csak rólad van szó. Amúgy sem hagynám, hogy ennyire leszarj mindent, de tudod jól, hogy most nem teheted meg. Nem engedem, hogy ezt folytasd. -szorítottam meg a kezét.

Válasz helyett csak kiszakította a kezét az enyémből és hátat fordított nekem. Nekem pedig eddig tartott a türelmem.

-Ha nem vagy hajlandó változtatni ezen...

-Akkor mi lesz? Elhagysz? -kérdezte keserűen.

-Nem. Tudod hogy nem tennék ilyet. Nem tudnám megtenni. De sosem bocsátanám meg magamnak, ha akármi történne veletek. -hunytam le a szemem.

-Damon. -szólalt meg halkan.

-Igen?

-Menj ki. Nem érdekelnek a szentbeszédek. Ez az én testem és azt csinálok vele, amit akarok. El tudom dönteni, hogy mikor kell abbahagynom. -féltem hogy ezt fogja mondani. Túl makacs és önfejű.

-Ez nem te vagy. Az a Crystal, akit én szeretek, nem lenne képes veszélyeztetni a kisbabája életét. Majd szólj, ha megjött az eszed. -kimásztam az ágyból, majd kimentem a szobából, az ajtót hangosan becsapva magam mögött.

Egyszerűen nem hiszem el Crystalt. Teljesen kifordult magából. De a legrosszabb, hogy nem tehetek semmit. Mert abban valóban igaza van, hogy ez az ő teste. Nem tuszkolhatom bele a kaját, akármennyire is szeretném. A francba is, elképesztően lehetetlen ez a szituáció.

Idegesen ültem le a kanapéra, amelyen már egy éjszakát eltöltöttem, az meg arcomat a kezembe temetve. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Nem tudtam nem Crystalra és a picire gondolni. Annyira féltem őket... Tegnap megpróbáltam elérni Lucille-t, de nem vette fel és vissza sem hívott. Pedig ő lett volna az, aki esetleg segíthetne Crystalon.