A főnök ágyában

Áthidalhatatlan távolság

Igyekeztem lassan lépkedni a folyosón, hátha akkor elodázhatom azt az elkerülhetetlen pillanatot, hogy be kelljen lépnem az irodába, és szembenéznem Andrással, aki mindig korán érkezik. Végig az előző este járt a fejemben. Vajon csak képzeltem az egészet, vagy tényleg egyetlen másodperc, egyetlen hajszál híján megízleltem volna azokat a szigorú, de mégis puha ajkakat? Annyira magával ragadtak a gondolataim, hogy kis híján beleütköztem a nagy elánnal felém lépkedő Makraiba. 

- Jajj, de jó, hogy összefutok kegyeddel, csak szólni akartam személyesen is, hogy holnap este jótékonysági bankettre vagyunk hivatalosak! Ahol magácskának, mint kommunikációs munkatársnak is jelen kell lennie. - Csak úgy ragyogott a vigyortól, de én elég ijedt arcot vághattam, mert Makrai húsos kezeit a vállamra rakva, visszafogottabban fojtatta:
- Ne aggódjon, csak felkap egy kisestélyit, beszélget pár emberrel az időjárásról, vagy a szegény falvak segítésének fontosságáról, és ha minden kötél szakad iszik egy jót! - Saját tréfáján jót röhögve továbbállt, mert baloldalt az egyik ajtóban felbukkant egy aktatáskás, zselézett hajú fiatalember, aki türelmetlenül integetett neki.
Bár nem voltak kétségeim a külsőmmel, vagy a társas készségeimmel szemben, valahogy ideges lettem az egésztől. Szerettem a magányos nyugalmat, és a sok ismeretlen rendszerint feszültté tett. Legalább annyit elért Makrai bejelentése, hogy nem egy bizonyos illetőn járt az eszem.  

                                                                                          #

Mióta beléptem az irodába, András egész nap úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Udvarias távolságtartással beszéltünk egymással. Nem tudtam, hogy ez fáj, vagy tulajdonképpen örülök neki, mert egy részem nekem is szeretett volna elmenekülni a kibontakozó, de többé nem titkolható érzéseim elől.
Egyszer csak suttogásba fojtott káromkodásra lettem figyelmes. Ahogy felnéztem az előttem heverő sajtónyilatkozatból azt láttam, ahogy András a túloldalra felfüggesztett kis tükör előtt hősiesenküzd a nyakkendőjével. Elfojtottam egy mosolyt és felálltam.
- Gond van? - András a tükörben rám pillantott.
- Nem, csak beakadt ez az ősrégi nyakkendő az ing gombjába. - Komikus lett volna még szemlélni, ahogy egy komoly ember ilyen apróság miatt durcás óvodássá változott, de inkább közelebb léptem.
- Hadd segítsek. - Addig a pillanatig, míg kezem hozzá nem ért a felsőtestéhez az ingen keresztül, nem éreztem, hogy ideges vagyok. Akkor viszont mindenféle illetlen kép villant be arról, hogy valami  egész mást csinálnak a kezeim. Mielőtt remegős kocsonyává változtam volna, igyekeztem arra gondolni, hogy most otthon biztos a felesége segítene neki. A felesége, aki két csodás fiúval is megáldotta őt. Elhúztam a számat. 
- Mi a baj?
Észre sem vettem, hogy az érzelmeim kiültek az arcomra. Most először pillantottam fel rá, miközben a kezem még mindig ott pihent a mellkasán. Éreztem, hogy úgy ver a szíve, mint egy gyorsvonat, de az is lehet, hogy csak az én pulzusom volt. Egy végtelen pillanatra belevesztem mélybarna szemeibe, és abba az érzésbe, hogy milyen biztonságban és idevalónak érzem magam, mintha egy mágnes húzna befelé egy barlangba, melynek mélyében a saját lelkemet láthatom. 
- Semmi, megvagyunk. - Elvettem a kezem, de nem mentem vissza a helyemre. Az a fránya mágnes túl erősnek bizonyult. 
Így álltunk, némán és rezzenéstelenül, mint az ókori görög szobrok, megint arra várva, hogy a másik lépjen. És csakúgy, mint aznap este, most is kopogás törte meg a pillanatot. 
- András, indulnunk kell. 
Egyszerre mozdultunk meg, indulva saját dolgunkra, mintha semmi nem lett volna a levegőben, mintha semmi nem történt volna.