A főnök ágyában

Nem ma

- És most mi lesz? - kérdeztem félve. - Vissza kell mennünk ugye?
Most először látszott rajta igazából a kora, előtte sosem tulajdonítottam különösebb figyelmet a ráncra a homlokán vagy a kósza ősz szálakra a hajában. András energikus, erőteljes volt, kivéve most, mikor láthatóan aggódott, és csak úgy száguldoztak a gondolatfoszlányok a fejében.
- Nem, azt hiszem megoldjuk innen. - Valahogy éreztem, hogy a többes szám nem rám, hanem arra az illetőre vonatkozik, akivel az imént beszélt. Volt egy sejtésem, hogy a nagyfőnök volt az. 
- De egyszer vissza kell mennünk, ugye tudod? - Most először éreztem úgy, hogy valóban engem néz, a szeme elsötétedett. 
- Igen. De nem ma. -  A csókja teljesen meglepett, és a nyomában feléledt vágyam ereje pedig letaglózott. Erősen megfogta a nyakam, de még így éreztem, hogy visszafogja magát, és a felszín alatt ennél is több energia és szenvedély lakozik. 

Ezúttal nem jutottunk el az emeleti hálószobáig.
Ott helyben a plüss, fehér szőnyegre fektetett, miközben a testemmel neki feszültem, még többet és többet kérve. Még mindig úgy éreztem túl sokat vártunk ezekért a törékeny pillanatokért. És még mindig attól féltem, hogy bármelyik pillanatban véget érhet. Ahogy elködösödött szemébe néztem, és a kimért mozdulatait figyeltem, láttam rajta a visszafogottságot, mintha attól félne, hogy összetör.
- Velem nem kell visszafognod magad, tedd amit csak akarsz. - Magam sem értettem, hogy sikerült egy szuszra kilehelnem szívem mélyéről ezeket a szavakat, miközben a nyakamat és a fülem érzékeny bőrét csókolta, harapdálta. Erre egy pillanatra felkönyökölt, rám nézett, majd egy eddiginél is vehemensebb csókkal kísérve nekem tolta magát, kezét a nyakamra helyezte. Tudtam, hogy az övé vagyok, teljesen.

                                                                                   *

- Napközben bort inni? Ejnye miniszter úr!  - Hangom kacéran csengett, kisimult, puha és tökéletesen boldog voltam, mint egy jóllakott kiscica.
- Nem tehetek róla, fel vagyok dobódva. - Leült mellém a felszentelt szőnyegre, a kandallóval szemben. Lelkemben derű és kacérság tombolt, ahogy beletúrtam a pihe-puha anyagba, elképzelve mi mindent csináltunk itt egy röpke félórával ezelőtt.
András poharát maga mellé helyezve felém fordult és kezébe fogta egyik szőke hajtincsemet.
- Megoldjuk ezt, bármi is álljon közénk, ugye tudod? Nekünk együtt kell lennünk. Legalábbis én ezt érzem. - tette hozzá, veszítve kissé érzelemmel teli mégis szilárd hangjából.
- Én is így érzem. - mondtam mosolyogva.

Mielőtt még mélyebben belemehettünk volna a témába, éles csengő hangja zendült a házban. Felkaptuk a fejünket, András homlok ráncolva felállt, majd egy pillanat múlva, csupa rossz előérzettel telve én is követtem. Úgy volt, hogy egy biztonságos kis házikó, ahol senki nem fog keresni minket. Aztán az ajtóhoz érve, földbegyökerezett lábbal jutott eszembe az egyetlen ember, aki talán mégiscsak.
- Andi. - Ez az egyetlen szó hagyta el András száját, ahogy felesége érzelemmentes, kifürkészhetetlen arcát nézte.