A főnök ágyában

A színfalak mögött

Az egész szituáció irtó kellemetlen és kínos volt, el akar süllyedni mélyen a föld alá. Úgy éreztem magam András mellett üldögélve a világosszürke kanapén, mint aki egy párkapcsolati terápián, de minimum egy rendőrségi kihallgatáson vesz részt. Andrea, András felesége velünk szemben ült egy karamellszínű bőrfotelben. Mindenki csendben maradt, én szokásomhoz híven az ujjbegyeimet kezdtem el tanulmányozni elmélyülten.
A mellettem ülő borostás és feltűnően kócos férfi ezzel szemben lazán térdére helyezte egyik lábát, és a háttámlára tette a kezét mögöttem. Valahol irigyeltem ezért. Mindegy volt, mit tett, behúzott egy fontos üzletembernek, rajtakapták egy nővel (Jó így konkrétan nem, de a barna haját zilált copfba rakó nő szemében semmilyen kétség vagy kérdőjel nem tükröződött.), ő egyenes háttal beleállt a szituációba, és vállalta a következményeket. Ezzel szemben én csak pironkodtam és nem éreztem úgy, hogy nincs miért szégyenkeznem. Az ablakokon szikrázó napsütés áramlott be a tágas nappaliba, de belül így is reszkettem. 

- Azért jöttem, hogy lerendezzük ezt az egészet, egyszer s mindenkorra. Belefáradtam. Unom. - Andrea hangja ezzel szemben egyáltalán nem fásultnak inkább bosszankodónak tűnt. Nem úgy, mint akinek félrelépett a férje, hanem, mintha egy elfelejtett mosásról lenne szó.
- Azt hittem, ha kiderül a titkotok, akkor végre felvállaljátok. - Zavarodottan sandítottam Andrásra, de összeráncolt szemöldökéből ítélve, ő is éppolyan tanácstalanul várta hogy merre halad a beszélgetés. - Erre idejöttök bujkálni. Úgyhogy rájöttem, hogy mégiscsak elő kell lépnem, és nyíltan kimondani a dolgokat.
A férje felé fordult.
- András ez az egész nevetséges. Mind a ketten tudjuk, hogy köztünk... már nem működnek a dolgok. Hiszen már a válás is szóba került! Nem értem miért bujkálsz itt a szeretőddel, ahelyett, hogy elém állnál, mint egy férfi és bevallanád, hogy miről van szó. - A közönyös álca teljesen eltűnt és a nő hevesen gesztikulált.
- Te is pontosan tudod miért. - felelte András kimérten.
- A fiúk jól vannak. Bár ha még sokáig ilyen tökélyre fejlesztve műveljük egymás tökéletes semmibevevését, lehet ez megváltozik.
- Ez az egész vita okafogyottá vált, hiszen már címlapokra kerültünk. - András hangjából csak úgy áradt a fojtott keserűség, én pedig végig úgy éreztem magam, mint egy felesleges harmadik, ugyanis - valamelyest érthető módon - nagyjából annyira vettek rólam tudomást, mint egy asztali lámpáról.
- Hát igen, az se úgy sült el, ahogy szerettem volna. Kissé alábecsültem a politika hatalmát. - mondta elhúzott szájjal.
- Miről beszélsz? - kérdezte András, ha lehet még jobban elkomorodva. 

- Miről, miről, ugyan miről. Én állok az egész mögött. Én adtam le a fülest az újságíróknak, én beszéltem a kollégáddal Szoboszlaival is, hogy elkezdjen dalolni a hivatalban. - Ennek hallatán az összes szemérmességem a kukában landolt, és helyére fellobbanó indulat lépett, amely egyre bugyogott fel bennem, mint egy gejzír.
- Azt gondoltam, hogy ha kiderül a dolog - amiről persze nem tudtam pontosan mi az, de igazából nem is számított - akkor végre elém mersz állni, gyerekek ide vagy oda, és végre kimondjuk a végszót. 

Felháborodott szisszenés hallatszott, és döbbenten ébredtem rá, hogy belőlem szakadt ki. András ökölbe szorított kézzel, csak ennyit kérdezett:
- És ugyan te miért nem jöttél oda hozzám, ha így érzel?

Nem bírtam tovább ott ülni, kirobbant belőlem a gejzír. Kiviharzottam a szobából, és próbáltam úrrá lenni a dühömön. Nem tudtam elhinni, hogy pont András felesége állt végig az egész hátterében, miközben én pont az iránta érzett szolidaritás miatt utasítottam el Andrást. Eközben ő úgy keverte a szálakat a színfalak mögött, mint egy marionettes. Elegem volt mindenből, úgy éreztem, egy olyan játszmába keveredtem, ahol mindenki nélkülem dönt a fejem felett.