A főnök ágyában

A károkozás megtörtént

Remegő kézzel bedobáltam a ruháimat és a tisztasági szereket a szürke utazótáskámba, majd kiviharzottam a hálószobából, amiben jóformán egyetlen percet sem töltöttem. A szomszéd helyiségben bezzeg annál többet. Gyorsan elhessegettem a szeretkezés emlékképeit és a lépcsőn letrappolva így szóltam:
- Azt szeretném, ha hazavinnél. Most. - felnézve megakadtak sietős lépteim. Andrea eltűnt, és megint csak ketten voltunk a tágas nappaliban, ami nagyobb volt, mint az egész albérletem.

- Hova tűnt?
- Elment. - András borús tekintettel és csípőre tett kézzel nézett rám.
- Hát persze, most hogy jól felbolygatott mindent, szépen elsétál, utána a vízözön. - A hangomon tisztán érezhető volt a keserűség, de nem érdekelt, most nem voltam elnéző és kedveskedő hangulatban.
- És te hova készülsz?
- Most mondtam, hogy szeretnék hazamenni. - Ilyen szórakozottnak sem láttam még soha.
- Miért?
Vállamon a táskával lassú léptekkel odamentem hozzá, de az arcomon nyoma sem volt kedvességnek.
- Azért, mert elegem van abból, hogy mindenki a fejem felem dönt. Hogy egy olyan játékban rekedtem, amiben mindenki kénye-kedve szerint alakítja az eseményeket, nem törődve a következményekkel és a másik érzéseivel. Nem tetszik ez a játék, nem szép szabályokkal játsszák. - Végre lenyugodtam valamelyest, de most is tombolt bennem a negatív energia. Szerettem volna sikítani, sírni, vagy csak fejemre húzni a paplant, hogy köszönöm szépen világ, most egy kicsit hagyj békén, mert elfáradtam.

- Nézd, megértem ha feldúlt vagy, de...
- Ne! - vágtam a szavába felemelt ujjal. - Te sem vagy jobb, te is mindig azt hiszed, tudod mi a legjobb nekem, csak épp elfelejtesz róla megkérdezni. - Nehezemre esett ránézni, mert olyan szomorúnak és megtörtnek látszott, hogy az én erőm is kezdett megingani, de tudtam, hogy ezt végig kell mondanom. - Nem tudod, hogy mit szeretnék. De segítek neked. Szeretném, ha most visszavinnél a városba, és békén hagynál.

A kocsiút halotti csendben telt. Fagyos volt közöttünk a levegő. Dacosan bámultam kifele az ablakon, miközben igyekeztem nem sírni. Szerettem volna visszamenni a házba, hátrahagyni mindent, feloldódni András karjaiban, de az ember nem futhat sokáig a felelősség és a kegyetlen realitás elől.

Az utcába befordulva egy nagyobb csoportosulást láttam, de nem foglalkoztam fele, túlságosan elmerültem a szívemben, és kusza gondolataimban. Az ember egyébként is sok furcsaságot lát a fővárosban. Ám, ahogy egyre közelebb értünk, rájöttem, hogy nem tüntetésnek vagy zenés műsornak lehetünk tanúi. Mikor meglátták a házhoz beforduló kocsinkat, a keselyűk megrohantak minket, és jóformán rávetették magukat az autóra.

Nos ennyit arról, hogy az inkognitó megold bármit is, Andrea jó munkát végzett.