A főnök ágyában

Elmosódó falak

Közeledett a heti sajtótájékoztató és a megjelent újságírók és tv-sek egyre hangosabban sutyorogtak. Én oldalt, a munkatársaknak fenntartott széksoron foglaltam helyet. Combközépig érő szoknyámat ezúttal lazacrózsaszín blúzzal párosítottam. 

Képtelen voltam a körülöttem lévők fojtott hangú beszélgetéseire koncentrálni, mert végtelenített felvétel módjára a Szoboszlai és köztem lezajlott beszélgetésnek nemigen nevezhető, burkolt vádaskodás járt a fejemben.
Vajon hallott valamit a folyosóról? Meglátni biztos nem látott, mindig körültekintően jártunk el. De sajnos pontosan tudom, hogy a jelenlévő médiakeselyűknek elég egy kiragadott pillanat, egy leheletnyit is félreértelmezhető kép és módjukban áll elindítani egy lavinát. Mondom ezt ex médiakeselyűként. Lehet pont ezt nem bírta a gyomrom.
Bár András azt mondta nem érdekli a botrány, én holtbiztos nem akarok semmi ilyesmit.

Emlegetett szamár. Ahogy megjelent az öltönyében, melyet mintha ráöntöttek volna, és a nyakkendőben, amit én segítettem kiválasztani, széles mosoly ült ki az arcomra és a szorítás is enyhült a mellkasomban.
A két munkatársával fellépett a kijelölt pódiumra és rám kacsintott úgy, hogy mások ne láthassák. Vajon megérezte, hogy ideges vagyok, vagy ez csak a szokásos flörtölés, miszerint örül, hogy lát?

A sajtótájékoztató a megszokott mederben zajlott, és ahogy haladtunk előre, egyre inkább ellazultak az addig feszült izmaim. Szoboszlai nem tud semmit, csak ostoba vádaskodás az egész, semmi több.

Egy ötven körüli, hosszú fekete hajú nő emelte fel a kezét.
- Hogy reagálna miniszter úr azokra a hírekre, miszerint Ön viszonyt folytat?

Elakadt a lélegzetem, olyan volt, mintha valaki beleöklözött volna a gyomromba. Andrásra pillantottam, aki szintén lefagyott egy pillanatra, de arra odafigyelt, hogy még véletlenül se nézzen felém. Nem kaptam levegőt, a világ összezárult körülöttem.

Tompán érzékeltem a körülöttem támadt zúgolódást a széksorokban, még a kameramanok is újult figyelemmel illeték Andrást. Fél füllel hallottam, hogy ő valami frappáns válasszal kivágja magát, de nem fogtam fel a szavakat. Kényszerítettem magam, hogy a helyemen maradjak, mert ha felálltam volna, hogy kirohanjak, az túlságosan is gyanús lett volna. Pedig pontosan ezt szerettem volna. Kirohanni a világból. Úgy éreztem a saját kis burkunkban éltünk, kettesben az irodában, mintha nem lenne múlt vagy felelősség. De ezzel a kérdéssel kezdtek elmosódni a falak köztünk és a külvilág között.