A főnök ágyában

Egyet előre...

- Nem tudom, ez az egész valahogy túl gyors, túl sok.
Szerettem ezt a kis kávéházat, amiben épp a szokásos lattét fogtam át a kezemmel. Egyszerű bútorok, letisztult dizájn, sok fény. Ám, most a megszokott környezet sem tudott megnyugtatni, ahogy Krisztivel leültünk kicsit beszélni. Ő volt az egyetlen személy, akit többé-kevésbé barátomnak nevezhettem. Együtt jöttünk fel az egyetem után Pestre, de mivel eltérő munkahellyel, eltérő személyiséggel rendelkeztünk, nem futottunk össze olyan gyakran, és nem volt olyan szoros a viszonyunk, mint lehetett volna. Viszont, ha kíméletlen őszinteségre volt szükségem, mindig őt hívtam.

- De hát nem értem, ezt szeretted volna nem? - Csak hallgattam ezért folytatta. - Itt van egy pasi, akiért kb. elepedsz, akárhogy is titkolod, és én tudom, hogy ez nálad milyen ritka, és most végre kiderült, hogy ő is érez irántad valamit. 
- Épp ez az, hogy valamit. Nem tudom mi ez a valami. Lehet, csak kapuzárási pánikja van, aztán fél év után megy vissza a családjához. 
- Ugyan már, én komolyan nem értem mi olyan nagy ügy ebben. Az emberek folyton beleszeretnek másokba, új kapcsolatot kezdenek. Ha nem lennének komolyak a szándékai biztos nem mondott volna ilyet. 
- Igen, lehet igazad van. - Régi rossz beidegződésből elkezdtem a körmömet piszkálni, aztán mikor rájöttem mit is csinálok, gyorsan abbahagytam és ránéztem Krisztire. Aki mindig is berzenkedett a nagyvárosi élet ellen, de ahogy itt ült velem szemben, a rövidre vágott barna hajával le sem tagadhatná, hogy élvezi az életet, egyszerűen sugárzik róla. Nem is olyan régen még én is csupa magabiztosság voltam. Azóta...nos azóta kicsit túl sokat gondolkozom.
- De nem csak ez van. Ő egy politikus, állandóan újságírók sasolják a magánéletét. És ha ez kiderül, abból botrány lesz, én pedig nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék céltábla lenni. - Az utolsó két szót szinte csak sziszegtem, mert rájöttem, hogy az érzelmi felindultság miatt szinte már kiabáltam. És bár ilyentájt nem sokan lézengtek a világos faasztalokkal teletűzdelt helyiségben, nem akartam, hogy rám figyeljenek. Se most, se máskor.
Kriszti először csak felvonta a szemöldökét és egy ideig tanulmányozott. Végül így szólt:
- Nem vagy benne biztos? - Lehet csak képzeltem, de mintha gúnyosnak hangzott volna. - Akkor derítsd ki! Tudod, hány mocsok pasi van, aki csak rászedne, hazudozna, vagy nyíltan csak szeretőnek tartana? Ne hagyj veszni valamit, csak azért mert félsz, hogy mit szólnak majd vadidegen emberek.

                                                                                         *

Ahogy beléptem az irodába, egy pillanatra kihagyott a szívem, mert András nem a bükkfa íróasztal mögött ült, mint szokott, hanem előtte állt. És cinkos mosollyal nézett rám. Egek, az a mosoly mindenféle bűnös dologra csábít! Éreztem, hogy az én szám is felfelé kunkorodik, ahogy felé sétáltam. A szokásos ceruzaszoknya, magassarkú párost viseltem, ezúttal pöttyös blúzzal és rózsaszín rúzzsal. Teljesen tudatában voltam a testemnek, a nőiességemnek. Még sosem éreztem magam ennyire kívánatosnak és szépnek, mint most, amikor így nézett. Megálltam vele szemben, épp csak egy kicsinyke lépésnyire. 
- Nagyon csábító ez a rúzs. - András hangjában szinte egyáltalán nem volt flörtölés, tényként mondta, mintha csak a KSH idei adatait sorolná.
- Köszi. Máskor talán túlzásnak éreztem volna. De ma nem érdekel. 
- Örülök, hogy vidámnak látlak. 
András felállt és az ajtóhoz sétált. Nem értettem mit csinál, egy pillanatig azt hittem itt akar hagyni. De aztán ahogy meghallottam az ismerős hangot, ahogy elfordult egy kulcs a zárban mindent megértettem. Csábító félmosollyal felém sétált, én pedig minden egyes csökkenő centiméterrel, ami elválasztott minket, idegesebb lettem. És türelmetlenebb.Azt akartam, hogy ott folytassuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
Megállt előttem, csak nézett, mintha direkt elhúzná a pillanatot. A csókja teljesen váratlanul ért, olyan hirtelen csapott le a számra. Mintha egész nap szomjazott volna és én jelenteném az oltalmat. Finoman az inggallérjához csúsztattam a kezem, közben végigtapogatva minden izmot, minden egyes négyzet-centimétert. 
Ő sem tétlenkedett, kigombolt két gombot a blúzomon, hogy jobban birtokba tudja venni a mellemet. Ahogy hüvelykujjával elkezdett körözni a csipkeanyagon keresztül a bimbómon, apró morgás hagyta el a torkát. Még mindig csókolóztunk, ahogy próbáltam megszabadítani a nyakkendőjétől. A lábaim között akkora bizsergés és forróság tombolt, hogy az már szinte fájt. Valahol az agyam leghátsó zugában felötlött bennem egy kérdés, miszerint hogy lehet valami ami erkölcsileg elítélhető, ennyire jó és helyénvaló?

Telefoncsörgés hangjára lettem figyelmes, amitől egy pillanatra megrezzentem András karjaiban. Ő csalódottan felnyögött és a vezetékes felé nyúlt. Bocsánatkérően rám nézett mielőtt válaszolt volna. Nem kellett mondania semmit. Tudtam, hogy most is csak eddig tartott a pillanatunk. 

Miután összeszedtem magam, kimentem a folyosóra egy vízautomatát keresve. Úgy éreztem, nagyon sürgősen le kell hűtenem magam. A vékony műanyag pohárból kortyolgatva azon morfondíroztam, vajon mikor lehetünk végre kettesben, mindenféle kötöttség és félelem nélkül szabadon. Egyáltalán eljön ez valaha is? Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, ahogy egy ötven körüli, barna hajú fickó állt meg mellettem jelentőségteljesen. Az öltönyéből tudtam, hogy ő is itt dolgozik, és valahonnan ismerős is volt nekem. Szoboszlai, ugrott be. András egyik munkatársa. 
Kissé felém hajolt és megszólalt:
- Beszélhetnénk valahol kettesben?

A hangja rendkívüli fontosságról árulkodott, és az idegességtől összeszorult a gyomrom. Fogalmam sem volt, miről lehet szó, de valamiért rossz előérzetem volt.