A főnök ágyában

Döntések, döntések

Lendületből lezuhantunk az ágyra. A teste nekem feszült, ahogy egyre hevesebben csókolóztunk. Ajkával a nyakamhoz tévedt, amivel hangos sóhajokat csalt ki belőlem. Minden, a távolban lebegő értelmes gondolat szertefoszlott. Melegség és jóleső bizsergés áradt szét az alhasamban. Átkaroltam és a vállát, a hátát simogattam, mikor éreztem, hogy megmerevedik. Hajfüggönyömön keresztül ránéztem, de ő nem engem figyelt, hanem az ágyamat. Követtem pillantását és egyszeriben megértettem, miért fagyott le. 

Feltérdelt, kezében a kissé összegyűrt papírral és azt kérdezte:
- Te fel akarsz mondani?
Én is felültem, és helyreigazgattam magamon a pólóm. Nehezemre esett ránézni, így inkább a lepedőt babrálva beszéltem:
- Igen, mert az az estély, az egyszerűen túl kínos volt én... - a szemébe néztem, amiben zavarodottságot, de ugyanakkor félelmet is láttam visszatükröződni. Mintha pontosan tudta volna, mit akarok mondani. - Én nem akarok csak egy szerető lenni. Nem azért, mert az nekem nem lenne elég jó vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem tudom ezt tenni egy családdal, túl sok ilyet láttam már, érted? - Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, és már az áruló könnyeket is éreztem a szememben, ezért inkább felálltam és  összekulcsolt karral védekező testtartást vettem fel.

- Egyszerűen nem tudom mit csináljak, azt akarom tenni ami a helyes, de még sosem éreztem ilyesmit, bármi is ez, és nem tudok elszakadni ettől az érzéstől...tőled. - Megint nagyot sóhajtottam. - De most úgy őszintén, mit csinálunk, mi ketten?
András, még mindig zilált hajjal, és félig kigombolt inggel, kinyújtotta felém a kezét. Mivel nem tudtam mit akar, odanyújtottam a sajátomat. Átkarolta másik kezével is a kezemet, és a csuklómat kezdte cirógatni elmélyülten. Be kellett harapnom a számat, mert ettől a mozdulattól hangos nyögések akartak kiszakadni belőlem. Végül egy szomorkás, de ugyanakkor szeretetteljes félmosollyal rám pillantott és így szólt:
- Én sem tudom. De az biztos, hogy egy felmondás semmit nem oldana meg. És ezt azért mondom,akkor is te jársz az eszemben, ha nem vagy mellettem. Minden gondolatomat kitöltöd. Értem az aggályaidat  és az érzéseidet. És hidd el, nekem is irtó kusza minden, de egyvalamit tudok. Ez pedig az, hogy bármi is van köztünk, ez nekem is nagyon komoly, és nem akarom veszni hagyni. Nem is tudnám. - Éreztem, hogy megint elöntik a könnyek a szememet, de képtelen voltam félrenézni.
- És bár idősebb vagyok mint te, én sem éreztem még így, és ezt komolyan mondom. - Lehet, hogy ostoba voltam, de ahogy rám nézett azokkal a mogyoróbarna szemekkel, szinte szuggerált, hogy higgyek neki, és én hittem. Sosem gondoltam, hogy egy negyvenéves férfinak is lehet kiskutya nézése. A kezével folyamatosan apró köröket írt le, ezúttal a kézfejemen. 

- Ne menj el kérlek, Lilla én elhagynám érted a feleségem, ha azt kérnéd. 
- Hűha - szinte csattant a hangom, ahogy kikaptam a kezem a tenyerei közül, és hátraléptem egyet. - Ezt most nem mondhatod komolyan. - Nem szólt semmit, csak nézett rám, hogy a hallgatása beszéljen, és adjon igazat szavainak. Olyan rendíthetetlen elhatározás sugárzott belőle, hogy szinte megrettentem. 
- Nézd, Erikával már régóta rossz a viszonyunk, gyakorlatilag csak a gyerekek miatt vagyunk még együtt. - Megráztam a fejem.
- Na és persze a közéleti megítélésed miatt, nem? - Ezúttal is csak hallgatott, én pedig ebből tudtam, hogy fején találtam a szöget. 
Megint csak ráztam a fejem, és most a kezemet is felemeltem védekezésképpen.
- Akkor sem beszélhetsz komolyan, jó én elhiszem, hogy most a pillanat hevében kijelentesz ilyeneket, de ha elmúlna a varázs, biztosan megbánnád a döntésedet. - Össze-vissza hadartam, miközben kifele tessékeltem az ajtón. - Figyelj, aludjunk erre az egészre egyet, és majd holnap tiszta fejjel megbeszéljük ezt az egészet, hátha találunk valami megoldást, vagy...
- Én komolyan gondoltam, és már régóta el akartam mondani neked.- András már az ajtóból fordult vissza, és olyan közel hajolt az arcával az enyémhez, hogy egy pillanatra azt hittem meg akar csókolni. Nagyot nyeltem, ahogy csábító pillantással nézett rám, és el is mosolyodott közben. 
- Viszlát Lilla, legyen szép napod! - A hangja és a szeme is egyaránt olvasztott csokira emlékeztetett. Egy végtelenül hosszú percig csak állt ott az ajtómban, végül kifordult.

Mikor becsuktam mögötte az ajtót, meg kellett támaszkodnom, mert majdnem összecsuklott alattam a lábam, a felforrósodott vágyakozástól, és az izgalomtól. Észrevettem, hogy a zakója ott maradt a széken. Ha még csak az... Ott volt velem a nézése, a kezei a testemen, a csókja íze... Nem tudtam mi ijeszt meg jobban: az, hogy tényleg komolyan gondolta amit mondott, vagy az hogy nem.