A főnök ágyában

Egyre közelebb

A múltkori incidensem után félve mentem dolgozni, de kiderült, hogy nem csak én voltam ezzel így. Valamiféle furcsa páros tánc kezdődött András és köztem. Kínos hallgatások, egymás kerülgetése a folyosón. Nem tudtam, hogyan törhetném át ezt a falat, sőt azt sem, hogy szeretném-e. Fogalmam sem volt, mi folyik köztünk, és miért ijeszt meg ennyire.

Éppen ezért örültem meg nagyon, mikor bejelentették, hogy felújítások lesznek az épületben. Így egyetlen percet sem kellett tétlenül töltenem, illetlen és értelmetlen dolgokon agyalva. 

Aznap is épp az András íróasztala mögötti szekrénysort rendeztem át, mikor kopogást hallottam. 
- Tessék! - Lehet csak képzelődtem, de mintha András hangja mostanában morcos és éles lenne. Lehet, hogy gondok vannak otthon? Inkább paksamétákat rendezgetek. Pakolni, pakolni, és nem lamentálni.

- András! - Egy kedélyes, tenyérbemászó hang ütötte meg a fülemet, amire muszáj volt megfordulnom. Egy magas, nyurga, erősen őszülő, szemüveges, öltönyt viselő fazon szelte át öles léptekkel a szobát, majd fogott kezet Andrással, aki felállt az üdvözlésére.
- Kimenjek? - kérdeztem én, mire órák, vagy talán napok óta először András rám nézett. 
- Nem szükséges, nem fog sokáig tartani. - Eddig tartott a varázs. Figyelmemet visszafordítottam inkább a könyvek és szerződések felé, a politika sosem érdekelt igazán. Helyette azon gondolkoztam, miért is érzem magam elhanyagolt kisgyereknek, akinek többé nem hoznak csokit névnap alkalmából, és nem kísérik este a kocsijához féltőn. 

- Lilla, meggondoltam magam, talán mégiscsak jobb lenne, ha magunkra hagynál minket egy kicsit. - A rendezgetésből és mindenféle kalandozó gondolataimból András zökkentett ki. A hangja, ha lehet még jegesebben szólt, ki is rázott tőle a hideg. Egy pillanatig csak néztem rá, de ő nem engem figyelt, hanem a vele szemben ülő férfit, aki viszont megdöbbenésemre engem nézett. Volt valami a tekintetében, amit ijesztőbbnek találtam, mind András hanghordozását, de nem volt időm megfogni az érzést, jobbnak láttam kisétálni. 

                                                                                           #

- Mi volt ez az egész az irodában? - Három óra kellett, hogy összegyűjtsem a bátorságom, de végül csak sikerült rákérdeznem. Az íróasztalomnál ülve, félig a laptopom mögé rejtőzve nagyobb biztonságban éreztem magam. 
András rám nézett az éppen előtte tartott papírból, és hosszú idő óta úgy éreztem teljes figyelmét nekem szenteli. Egy ideig magában töprengett, majd így szólt:
- Nem tetszett ahogy rád nézett. 
- Ah, szóval féltékeny volt rám, hogy nem magára figyelt a találkozó alatt! - Huncut mosoly kúszott az arcomra, és elkezdtem fel-alá forogni a mozgószékemben. 
- Nem, az nem tetszett, hogy úgy nézett, mintha fel akarna falni a szemével. 
Mielőtt ehhez bármit is hozzátehettem volna újra az előtte tornyosuló papírok felé fordult.

                                                                                             #  

Már bőven a munkaidő vége felé jártunk, mikor az ajtó melletti falra szerelt fakkok egyikébe próbáltam beimádkozni egy mappát. Elképesztő, hogy még magassarkúban is ennyire alacsony vagyok. A lenge szoknyám miatt feljebb nem mertem nyújtózkodni. Már épp egy szék után néztem volna, mikor egyszer csak egy kemény falat éreztem magam mögött, ami kipréselt minden teret és levegőt előlem. Teljesen lefagytam, ahogy megcsapott a jól ismert ámbrás-mentolos illat. 
- Hadd segítsek. - András hangja olyan visszafogottan, szinte melengetőn szólt, hogy belefacsarodott a szívem, az elmúlt napok távolságtartó viselkedése után. 
Lassan felrakta a mappát a polcra, nem a helyére, de valahogy ez akkor egyáltalán nem tűnt fontosnak és említésre méltónak. Nem mertem megfordulni, mert András még mindig mozdulatlanul állt mögöttem. Az arca olyan közel került hozzám, hogy lehelete a nyakamat birizgálta, amitől libabőrös lettem. 

Végül nagyot nyeltem, és megfordultam. A külvilág megszűnt létezni, fekete semmivé foszlott szét, ahogy András megint azzal a kutató, szuggeráló, mahagóni-barna szemével nézett, mintha az arcom minden szegletét külön meg akarná vizsgálni és emlékezetébe vésni.
Éreztem, hogy lassan pír kúszik a nyakamra, és tekintetem folyton oda-oda tévedt a szájára. Fogalmam sem volt, mit akarok, csak azt tudtam, hogy szinte felemészt ez a reménykedés. András közelebb hajolt, először azt hittem csak képzelem ezt a mozdulatot, de mikor rájöttem hogy nem, a szívem őrült vágtájától kísérve félig öntudatlanul én is közelebb hajoltam, és végre megszűnt a minket elválasztó aprócska tér.

Erőteljes és rövid kopogtatás hangja riasztott fel mindkettőnket. Rémülten hátraléptünk,  majd András, mintha mágnes húzná egy pillanatra visszahajolt és megtámasztotta egyik karját a mögöttem található falon, de ekkor már nem rám figyelt, hanem enyhe borostáját dörzsölgetve a szőnyegre nézett. Végül ellökte magát, és szinte ingerülten így szólt:
- Igen, tessék!

A szívem, ha lehet még őrültebben vert, az egész testemben éreztem. Nem is figyeltem ki jött be, csak felkaptam a táskámat az íróasztalomról és úgy kirohantam, hogy vissza se néztem. Végig egy gondolat zakatolt a fejemben:
Úristen, majdnem csókolóztam egy nős férfival!