A főnök ágyában

Csináljuk

Egy részem valahol reménykedett benne, hogy Krisztinek igaza van, és az emberek már túlléptek a dolgon. Az internetet felütve, valóban úgy tűnt, mintha új szaftos pletykák és alternatív tények lennének napirenden, de ahogy beléptem a hivatalba, és a tölgyfa-burkolatos, vörös szőnyeges lépcsősoron baktattam felfele, a szokásosnál több ember fordult utánam, és mintha sugdolózást is hallottam volna. 

Nem foglalkoztam vele, csak mentem tovább felemelt fővel és kopogás nélkül nyitottam be az irodába. Mikor megláttam, hogy odabent két öltönyös pacák is ül András íróasztala előtt, meginogtam. Talán mégis jobb lett volna, ha nem buldózer módjára rontok be. De aztán rám nézett és egyszerűben megszűnt a külvilág körülöttünk.
András arca azonnal felragyogott, én sem tudtam megállni a pirulást és egy szelíd mosolyt.
Olyan izgatottság tombolt bennem, hogy nem is jutott el az agyamig miről beszélt a három férfi, de az biztos, hogy egyszer csak felálltak (az elvesztett időérzékemmel ez lehetett egy perccel, de akár fél órával később is) és kimentek. 

András odajött hozzám, mivel én még mindig úgy cövekeltem az ajtóban, mint akit odaszögeztek. Súrolta egymást a testünk, ahogy egy lassú mozdulattal, mintha csak az időt húzná, becsukta mögöttem az ajtót. Rezzenéstelenül álltunk egymást nézve, az ő szemében csillogás bujkált az én ajkaim szélén pedig mosoly. Az arcomat tanulmányozva valami kedvezőt fedezhetett fel, mert egy vadász kimért mozgásával az ajtónak szorított, amitől egy halk sóhaj szaladt ki belőlem. Megérezvén a merevedését muszáj volt az ajkamba harapnom, hogy ne sóhajtsak vagy nyögjek jóval hangosabban.

- Hiányoztál. - mély és rekedtes hangja gyógyír volt a lelkemre és az elmúlt hét nap agonizálására. - És aggódtam is. Úgy örülök, hogy itt vagy. - Akár azért is jöhettem volna, hogy felmondjak, de sosem voltam valami tehetséges színész, erre ő már is rájöhetett. És a testemet illetve annak jelzéseit is nagyon jól ismerte már.
- Jól van, látom csendkirályt játszol. - folytatta mély levegőt véve. - Akkor beszélek én. Már kipakoltam a lakásból és a válást is átbeszéltük Andival. - A feleség (vagy ex feleség?) nevének említésére elkomolyodva összepréseltem a számat. - Igen, tudom, nem volt szép tőlem, hogy úgy akartam elintézni a kettőnk ügyét, hogy nem vontalak be. Meg akartalak védeni, de már látom, hogy pont ezzel bántottalak meg. - Nagy levegőt vett, mintha még vagy ezer gondolat akarna kiszakadni belőle, de próbál uralkodik magán. - Épp ezért hagytam neked teret, és nem hívtalak. Bármilyen nehéz is volt. Épp ezért tökéletesen megértem, ha te nem...
Egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókkal szakítottam félbe a szóáradatát. Nem bírtam tovább türtőztetni magam. Ahogy visszalibbentem a sarkamra, finoman elmosolyodtam a döbbenetén. 

- Csináljuk. Vágjunk bele. - Nem tudtam volna megmondani miért, de remegett a gyomrom. Tudtam ugyanakkor, hogy ez jófajta izgalom, amikor ki akarsz ugrani a bőrödből és sírni és nevetni és mindent egyszerre. - Nem tudom mi lesz belőle, de ezt sosem lehet tudni, nemde? Igazad van, nem volt szép, ahogy kizártál és sikeresen elérted, hogy egy perifériára szorult kis szeretőcskének érezzem magam.
András azonnal szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de én finoman az ajkaira helyeztem két ujjamat. Olyan puhák és feszesek voltak, hogy egy pillanatra el is felejtettem, mit szerettem volna, de végül ránéztem és folytattam:
- De akkor is szeretném megpróbálni. Ezt, kettőnket. Mert igazad volt, amikor a faházban azt mondtad, hogy nekünk együtt kell lennünk. Én is ezt érzem. - Ekkorra a könnyek már olyan kitartóan ostromolták a szemeimet, hogy alig bírtam visszanyelni a meghatott sírást.
András arcán is sokféle érzelem futott át hullámokban, és mintha az ő szemében is elpárásodott csillogást láttam volna. Az egész olyan gyönyörűen emberi és esendő volt, hogy csak még jobban szerettem érte. Mert igen, szerettem, még ha ezt nem is mertem kimondani a felfordulásban, ami körülvett minket. De az, ahogy a szavaimra reagált, csak még jobban megerősített. 

Egy hosszú pillanat erejéig csak néztük egymást érzelmektől eltelve, majd hatalmasat dobbant a szívem, ahogy egymásra talált a szánk. Nem tudtam volna megmondani ki kezdeményezte a csókot, az is lehet egyszerre, de nem számított, csak az, hogy minden porcikámban tudtam: ezt az érzést sosem fogom megunni. 
Hátammal az ajtónak egymás testéhez feszülve türelmetlenülmerültünk el egymásban. Nyelve egyre mélyebbre furakodott, és tapogatózva, finoman kóstolgattuk egymást, mintha most fedeznénk fel először a másik rezgéseit. Kapkodó és a bódulattól suta mozdulatokkal kezdtem kibontani a nyakkendőjét. Ő is besegített és mire feleszméltem a nyakkendő, már a csuklóimat szorította össze. 
Meglepett nyögést hallattam amikor fejem fölé emelte az összekötözött karjaimat. A kemény és szenvedélyes mozdulattól pulzálni kezdett a csiklóm. Kérdőn és elsötétült tekintettel rám nézett, de semmi kivetnivalót nem találtam a helyzetben.  Tudtam, hogy mostantól fogva hozzá vagyok kötve, amíg csak élek.