A főnök ágyában

Fordulópont

Sehonnan nem akartam még olyan gyorsan eliszkolni, mint arról a jótékonysági estről. Kiderült, hogy András felesége vezeti az adománygyűjtő programot, és az is, hogy kedves nő. Ami azt illeti, elragadó. És ettől csak még kínosabb lett az egész. Még jópofiztam egy ideig, mivel nem rohanhattam el azonnal, akármennyire is szerettem volna, hiszen az elég sok kérdést felvetett volna. Arra sem emlékszem mit kérdeztek, mit válaszoltam, és Andrásra se mertem nézni. Úgy éreztem elsüllyedek szégyenemben, pedig igazából nem is tettem semmi rosszat. Csak fejben. De ott nagyon is. Mihelyst lehetőségem nyílt rá,  leléptem és vissza se néztem. 

Most pedig itt ültem az ágyamon, szürke mackóban, körülöttem egy hatalmas nagy kupival. Ahogy körbenéztem a fehér és pasztellszínekben tündöklő hálón, azt sem tudtam mivel kezdjem. Kiüresedettnek éreztem magam, ami messze állt az előző esti felhőtlen, flörtölős-nevetgélős hangulattól. Ott hevert a szekrény előtt a földön az összegyűrt csipkeruha, körülötte dobozok, amiket magammal hoztam, mikor felköltöztem, és közvetlenül mellettem egy papír: Munkavállalói felmondás.

Kopogtak az ajtón. Miközben fásultan az előszobához sétáltam azon gondolkodtam ki lehet az, délután egy órakor. Először a lakótársamra, Ritára gyanakodtam, de aztán rájöttem, hogy ő valószínűleg épp egy másnaposságot hever ki a pasijánál.
Ahogy kinyitottam az ajtót, földbe gyökerezett a lábam. Ugyanis András állt ott. A nála munkaruhával egyenértékű, ropogós fehér ingben, szürke öltönyzakóját lazán a hátára vetve. Feszengve beletúrtam a kócos kontyomba. 
- Szia, mizu?
- Beteget jelentettél. 
-Igen. - Hát, ez egy elég szűkszavú beszélgetés eddig. Keresztbe fontam a karomat, mert úgy éreztem védekeznem kell kérdő tekintetével szemben.
- Mi a baj? - kérdezte aggódón, mire én köhintettem kettőt és már épp belefogtam volna valami magyarázatba, mikor újra megszólalt:
- Nem úgy értettem, nem most jöttem le a falvédőről Lilla. - Éreztem, hogy az árulkodó pirulás kiül az orcámra, de vettem egy nagy levegőt és beinvitáltam, mert tudtam, hogy ezt meg kell beszélnünk. Az egészet, ami zajlik vagy nem zajlik köztünk.
Ahogy leült a kis fehér és sárga csempékkel tarkított konyha asztalához és a székre terítette a zakót, kellett egy pillanat, hogy befogadjam a látványt. Annyira szürreális volt, ahogy Báthori András parlamenti képviselő és polgármester öltönyben üldögél a lepukkant albérletemben. 

- Miért nem jöttél? - szegezte nekem újra a kérdést, gesztenyebarna szemei kutatón néztek rám. Pillantásától hirtelen tudatában lettem annak, hogy a kinyúlt pamutpólóm alatt nincs rajtam melltartó. 
- Te is tudod. - A hangom szinte csak suttogásnak tűnt, de az ereje elért Andráshoz is. Csak néztem rá, epekedve, hogy egy varázs suhintással töröljünk el mindent, ami köztünk áll, minden félelmet és elhallgatott érzést is.
- Nem csak neked nehéz. - mormolta, miközben a tenyerét dörzsölte. Végül rám nézett, és a szemében rengeteg érzés kavargott, melyeket a csendes, kettesben töltött hónapok alatt alaposan kiismerhettem: fájdalom, beletörődés, szeretet, vágyakozás és eltökéltség. - Sosem éreztem magam olyan élettel telinek, könnyűnek és boldognak, igen, boldognak, mint mikor veled voltam. Legyen szó beszéd írásról vagy közlemények gépeléséről, mióta betoppantál az életembe, mindent fenekestül felforgattál. Minden áldott nap azt várom, mikor toppansz be, mert az olyan, mintha kisütne  a nap, és elegem van, hogy tagadjak, és küzdjek ellene és úgy tegyek, mintha nem éreznék semmit. 
A szavak csak úgy ömlöttek ki belőle. Hirtelen lendülettel felállt és meg sem állt, míg olyan közel nem ért, hogy egy levegőt lélegeztünk be. 
- Állíts meg, állíts meg és ígérem kisétálok az ajtón és erről az egészről többet egy szót sem ejtek. 

Elakadt a szavam, és csak néztem rá, az egész testem remegett belülről a szívem pedig majd kiugrott a helyéről, szinte fájt, annyi érzés akart kirobbanni belőle. Fogalmam sincs meddig várhatott a válaszomra, de a következő pillanatban arra eszméltem, hogy az ajka rátalált az enyémre és ettől új életre keltem. Most senki nem zavart meg minket, semmi nem számított csak az érzés, ami elöntött és kitöltött belülről, ahogy nyelve végre utat talált a számra. Szorosan magához ölelt, szinte összeroppantott, de én örömmel oldódtam fel ebben az érzésben, átkaroltam a nyakát, és a haját markoltam. 
Számomra eddig ismeretlen éhség mardosott belülről. Mint egy láz, ami csak benne lelhet feloldozást. Mire észbe kaptunk, már a hálószobám felé tipegtünk. A nyakamat cirógatta, míg én kapkodó mozdulatokkal a nyakkendőjét próbáltam kilazítani. 
Innen már nincs visszaút gondoltam, de sosem voltam még boldogabb, hogy zuhanok.