A főnök ágyában

Csökken a levegő

Lassan három hete dolgoztam a minisztériumban, élveztem a pörgést, a feladatokat, Andrással is kezdtünk összecsiszolódni. Ahogy teltek a napok egyre inkább megnyugodtam afelől, hogy egyszerűen régen voltam együtt valakivel és ezeket az érzéseket vetítettem ki a tőlem jobbra ülő nyakkendős férfira. Ehhez a gondolatmenethez annak ellenére is ragaszkodtam, hogy még sosem éreztem ilyet, és egyáltalán nem volt jellemző rám az effajta elkalandozás.

A hétfő a tőle megszokott lassúsággal vánszorgott előre, amin az sem segített, hogy fullasztó meleg nyári időjárásra ébredtünk. Ráadásul a konferenciateremben nem lehetett elhúzni a reluxákat, az értekezlet miatt. Épp egy hatalmas kancsó limonádét és kávét egyensúlyoztam, ami ugyan nem tartozott a munkaköri leírásomba, de nem zavart, mert épp nem volt dolgom. Arra gondolni sem akartam, hogy talán azért vettem fel ilyen készségesen a titkárnő szerepet, mert így láthatom Andrást. 
A csuklóm megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy végre célt értem a tálcával. Kacagtatónak tartottam, hogy öltönyös, fontos emberek limonádéznak. Biztos szívesebben innának sört, ha megengedett lenne munkaidőben. Bizonyosan jobban szórakoztam volna ezen a tényen, ha nem épp András ült volna velem szemben. A tárgyalás hangjai távoli zajnak tűnt csupán, nagyon is tudatában voltam tekintetének. 
Épp egy pocakos, erősen őszülő krapeknak öntöttem a limonádét, és közben erőteljesen próbáltam nem odafigyelni izzadt szagára. Miért nem veszi le azt a fránya zakót? Azt gondolja a pisztolytáskái kevésbé visszataszítóak, mint az emiatt így még erőteljesebben átütő testszaga? Vajon Andrásnak milyen illata van most? És miért gondolok ilyenekre? 

Ábrándjaimból egy váratlan mozdulat rázott fel. Csak azt éreztem, hogy a fehér blúzomon valami jéghideg folyadék terjed. Ahogy odapillantottam rájöttem, hogy Pocak uraság a lendületes magyarázás közben leöntött egy kancsó limonádéval. Ráadásul nem is kevéssel. Hiába éreztem jéghideget a mellkasomban, minden más, mintha éppen felforrósodott volna. Ahogy végignéztem magamon, és tudatosult bennem, hogy a csipkemelltartóm is tekintélyes részt mutat magából éreztem, hogy a fejem búbjától a dekoltázsomig elönt a pír. A megbeszélés hangjai még mindig nem jutottak el hozzám aztán rájöttem, hogy azért, mert mindenki dermedt csendben ül és engem figyel. Valamiféle rejtélyes indoktól vezérelve felpillantottam és szembetaláltam magam András tekintetével. A sötét szemek kifürkészhetetlen, ugyanakkor szuggesztív pillantással meredtek rám. Éreztem, hogy akkora már a mellbimbóm is átüt a teljesen nedves anyagon, és a zavarom olyan erős volt, hogy hirtelen levegőt sem kaptam. Kirohantam a teremből. 

Az asztalomnál ülve igyekeztem összeszedni magam. Először próbáltam megszárítani az ingemet, aztán rájöttem, hogy a ragacsos ital, és a citromdarabok elszíneződött nyomot hagytak. Ostoba, hülye, idegesítő foltok. Majd gondoltam átöblítem a mosdóban, hogy úgy száradjon meg, amitől csak még csurom vizesebb lett a végeredmény. Haza mégsem mehetek, nem szívesen baktatnék végig a városon kétes, sárga foltos felsőben. 

Észre sem vettem mennyire elrévedtem a gondolataimban, mígnem egy lendületes ajtónyitással András ott nem termett a szobában. Azonnal eszembe jutott, milyen döbbent, ugyanakkor elgondolkodó tekintettel nézett. Engem, illetve az akaratlanul közszemlére tett csipkemelltartós dekoltázsom.
Éreztem, hogy újfent elpirulok és félre kell néznem. Igyekeztem kicsire összehúzni magam. Meglepetésemre András odatérdelt mellém. Annyira megdöbbentett, hogy egy ilyen magas beosztású ember leereszkedik a beosztottjához, hogy reflexszerűen ránéztem. Keresztbe vontam magam előtt a karom, hátha azzal jobban elfedhetem a múlthéten vásárolt csipkecsodát, annak ellenére, hogy a hidegtől egy másodpercre megrezzentem. 

András szinte aggódó tekintetet vetett rám, de nem szólt semmit, csak fürkészett. Egy ideig farkasszemet néztem vele. Olyan jól esett ránézni. A kissé borostás állára, a magas homlokára, napbarnított bőrére és a kor miatt kissé kikerekedett arcára. De még ezt is vonzónak találtam. Még akkor is, ha sosem ismertem volna be. Még magam előtt se szívesen. 

- Hát ez írtó kínos volt. - Nem bírtam tovább a súlyos csendet.
- Körbekérdeztem, de egyik női munkatársamnak sincs extra felsője.
- Nos ez igen nagy felelőtlenség tőlük, akkor ezek szerintem nem megszokott, hogy polgármesterek erős gesztikuláció közben nyakon öntenek embereket? -  Muszáj volt poénnal elütnöm a helyzetet, különben elkezdtem volna azon gondolkodni,  vajon András mindenkivel olyan rendes lett volna, hogy női blúzok iránt érdeklődjön az osztályon. András ugyanis igencsak karakán, már-már pökhendi és beképzelt ember hírében állt, de ez engem sosem riasztott el attól, hogy neki dolgozzak.
- Ha gondolja nyugodtan hazamehet, ma úgy sincs sok munka. - András felállt és arrébb lépett pár lépést.
Némán megráztam a fejem, mert nem voltam az a típus, aki megfutamodik. Ha kell, szirupos blúzban tolom végig a napot.
András újabb határozott lépéseket tett kifényesített bőrcipőjében, és megállt egy kis szekrény előtt. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Biztos sokat meredtem a képernyőre. Vagy egy bizonyos öltönyös, elmélyülten koncentráló illetőre, mikor az az illető nem veszi észre.
- Akkor, ha gondolja, esetleg adhatok egyet a saját ingeim közül addig is. Persze méretben nagy, de biztos kellemesebb lenne, mint egy átázott felsőben üldögélni.
Jobb megoldás nem jutván eszembe, csak annyit mondtam, szinte suttogva:
- Igen, az jó lesz. 

A női mosdó tükre előtt egy bő negyedórámba telt, mire úgy gyűrtem, csavartam a világoskék inget a ceruzaszoknyámba, hogy megfelelő legyen. Ami azt illeti egész jó lett a végeredmény. Mint valami oversized, nyolcvanas évekbeli karrierista női egyenruha. 
Az irodában bedobtam az összegyűrt blúzom a táskába és megálltam András előtt. Megpördültem, majd így szóltam:
- Na, mit szól? - Mosolyogtam és még egy pukedliféleséget is bemutattam. Azt hittem ezzel végleg megtöröm az egész incidenst körbeölelő kínos hangulatot, de András csak nézett rám összeszorított szájjal. Egy szót sem szólt, csak nézett, megint azzal a megfejthetetlen nézéssel. Lefagytam. Végül, úgy érzésre, fél évtized múlva csak ennyit szólt kimérten:
- Megfelel.
Annyira kínosan éreztem magam, hogy inkább visszakullogtam a saját asztalom mögé és gyorsan belemerültem valami dokumentumba, amit nem is értettem. És ez így ment egész nap. Ahogy a munka végeztével pakoltunk el, nem bírtam tovább ezt a számomra korábban teljesen ismeretlen ridegséget. 

Az ajtó előtt megpördültem és egyenesen a szemébe nézve, szinte vádlón kérdeztem:
- Valami baj van? Mert ne aggódjon az inget már másnap visszaadom kimosva ha kell.

 András, először mintha mondani akart volna valamit, majd lassú, kimért léptekkel közeledett felém, amitől úgy éreztem magam, mint egy kis nyuszi az erdőben, akit épp becserkészni készül egy róka.
Olyan közel állt meg hozzám, hogy éreztem a testéből áradó meleget, mintha rezonált volna a bennem feléledő tűzzel, amit a zavar számlájára írtam. Sosem álltunk még ilyen közel egymáshoz. Annyira közel, hogy a kitágult pupillájában kitudtam venni saját arcomat. András nem szólt egy szót sem, csak nézett rám, mintha legalábbis ő tett volna fel kérdést, és tőlem várja a választ. Öntudatlanul beszívtam a levegőt, mert úgy éreztem az én tüdőmből hirtelen kiszökött az összes. Ezzel csak azt értem el, hogy megcsapott a már ismerős, mentolos, fás arcszeszének illata. 

Egyre inkább nehezemre esett ránézni, mintha mindketten vártunk volna valamire. Végül percekkel, vagy talán órákkal később fojtott hangon csak ennyit mondott:
- Nem, nincs semmi Lilla. Abszolút semmi baj nincs. - Olyan lassan gördültek le ajkairól a szavak, mintha valami mögöttes jelentésük lett volna. Alig bírtam nem azokra az átkozott, határozott ívű ajkakra néznem. - Nyugodtan menjen haza. Az ing pedig ráér. 
Annak ellenére, hogy azt mondja menjek nyugodtan, ő ugyanúgy állt előttem, és én sem mozdultam. Odaszögezett az elsötétedett tekintete, ami lehetett a beredőnyözött szoba félhomályától. 
Végül, mikor már úgy éreztem nem bírom tovább, és megfulladok a közelségétől, megfordultam, és kisiettem az ajtón. De az a végtelen mélynek tetsző szempár elkísért a hazaúton, és fogva tartotta gondolataimat az egész éjszaka.