Szeretném, ha szeretnél [EXO ff] | ✓

☆ 9. fejezet ☆

Borzasztóan erős fejfájásra keltem. Amint lassacskán kinyitottam a szememet, vakító fényt láttam. Eleinte nagyon zavarta a szememet, de hamar hozzászoktam. Amint felálltam az ágyról, az hírtelenjében csak úgy eltűnt. Köddé vált. Meglepetten kezdtem el egyre belljebb haladni, amikor is feltűnt, hogy csak egy hosszú, fehér, köpeny szerű ruha fedi testemet. Mezitláb voltam, de olyan érzésem volt, mintha felhőkön járnék. Tátott szájjal néztem körbe. Mostmár semmim sem fájt, és a légkör teljesen nyugodt és békés volt. A fákat és bokrokat arany színü levelek takarták. Elképesztő egy hely volt. Hírtelen valami felvillant előttem, a fényből pedig lassan egy alak körvonalai kezdtek kirajzolódni.

- Ki vagy te? - kérdeztem az elöttem álló alaktól - És...és hol vagyok?

- Sungrin, te most éppen a mennyek országában vagy. Meghaltál, nem emlékszel? - kérdezte mély hangján. Elképedve próbáltam meg felfogni a hallottakat.

- Mi? Én...én meghaltam? - éreztem, hogy sírnom kell, de mintha nem lennének könnyeim, nem jött ki egy csepp sem a szememből.

- Igen, de még nem járt le a te időd a Földön. Vissza kell mennünk. A többiek már várnak rád.

- De én nem akarok visszamenni, olyan jó itt nekem! - feleltem ösztönszerűen, de az előttem álló alak csak megrázta a fejét, majd közel lépve hozzám, megragadta az egyik kezemet. Olyan érzésem volt mintha zuhannék. Egy feneketlen, sötét szakadékba zuhanok.

Egyszer csak egy korházi szobában találtam magamat. Ott volt a Kai vállába síró Ririn, a Sehunt ölelő Sunggi, és Beakhyun aki az ágyon ült a kezemet szorongatva. Ő is sírt. Én pedig ott feküdtem az ágyon, halottan. Amint ezt a képet láttam, összefacsarta a szívemet, ami pedig nagyon meglepett hogy az ágyon fekvő énemnek egy könnycsepp gördült le az arcán. Egyszer csak egy orvos lépett be a szobába.

- Sajnálom. Lejárt a látogatási idő. Kérem hagyják el a szobát. A hullát holnap reggel elszállítják. Sajnálom. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk - mondta az orvos, mire mind az öten még jobban elkezdtek sírni. Szörnyű érzés volt a szeretteimet sírni látni. Baekhyun odahajolt a testemhez majd egy apró puszit nyomott a szám sarkába.

- Hé. Ne menjetek el. Itt vagyok. Élek. Nem hallotok? - kezdtem keservesen, mire egy erős fájdalommal újra a testemben találtam magam. A szívverést jelző gép halkan csipogni kezdett. Az orvos elképett fejjel hírtelen kiabálni kezdett kollégáinak, mire egyre többen lettek a kis szobába. A hozzáartozókat kiküldték, akik kézzel-lábbal tiltakoztak, de az én érdekemben inkább elhagyták a termet.

- Sungrin. Ha hallasz minket, kérlek adj valami jelet - mondta az orvos, mire minden erőmmel azon voltam hogy valamelyik testrészemet meg tudjam mozdítani. Nagy erölködések után, a mutatóujjamat sikeresen felemeltem pár centire. Egyre több erőt éreztem magamban.

- Próbáld meg, szépen lassan kinyitni a szemedet - hallottam meg egy női hangot, ami valószínüleg egy ápolónőé lehetett. Erősen próbálkoztam, hogy csak egy kicsit is, de ki tudjam nyitni a szememet. Amikor résnyire sikerült kinyitnom, olyan erős fájdalom nyilalt a fejembe, hogy újra lecsukódtak szemeim. Nem adtam fel. Újra próbálkoztam, ezúttal sikeresen felnyitódtak pilláim. Elösször eléggé homályosan ugyan, de pár pislogás után, már tisztán láttam. Rengetek orvos és ápoló állt körbe, mindegyik arcán egy-egy boldog, megdöbbent mosoly.

- Te egy igazi csoda vagy - mondta az ápolónő, és egy könnycsepp gördült le az arcán - már egy hete én ápolgatlak. Biztosan nem emlékszel semmire - simította meg a karomat, szomorú mosollyal az arcán.

- Min...minde...mindenre em...emlék...emlékszem - mondtam erőtlen hangon, majd visszamosolyogtam az ápolónőre. Valójában teljesen üresnek éreztem a fejemet, még én magam is meglepődtem, hogy sikerült pár értelmes szót kinyögnöm.