Röplabdás agymenés (Haikyuu)

(Félig-meddig-KageHina) Oneshot: Táborozás

Sziasztok!
Kaptam egy oneshot ötletet @Kreka04-től (te voltál az? :D), és úgy döntöttem, ezt így jobban meg tudom csinálni, mint külön páronként. Szóval lets go!
(Ez egy AU, azaz alternatív univerzum, itt már mindenki összejött mindenkivel, szóval van egy DaiSugánk, egy TsukkiYamánk, egy EnnoTanánk és természetesen egy AsaNoyánk)
(Mivel ő az anime főszereplője, Hinata szemszögéből írom meg a sztorit, így lesz egy kis KageHina vonatkozása :3)
Már elrég régen odaértünk a rétre, ahol felállítottuk a sátrat, de a csapat nagy részének még nem sikerült a művelet, így Suga és Daichi körbejártak segíteni az elveszetteknek, köztük nekünk is, de mivel a lehető legmesszebb akartunk lenni az erdőtől, Kageyama és én pont a sor legvégén voltunk, Noya-sanék mellett, akik szintén a sátorral harcoltak - nem könnyű ugyanis egy liberóval a hátadon felállítani a sátrat, akkor se, ha te vagy az ász, Noya ugyanis Asahi nyakában ülve olvasta fel az instrukciókat.
- Pff...- bukkant elő Kageyama feje a sátor címszó alatt futó lepedő- és rúdkavalkádból, kócosan és megviselt arccal. - Még bőven az elején vannak. Soha a büdös életben nem lesz sátrunk.
- Noya azt mondta, segítenek, ha készen vannak. - próbáltam megnyugtatni örökké morcos csapattársam, mire ő ránézett az említettre.
- Mert ők úgy néznek ki, mint akik sötétedés előtt elkészülnek? - fordította oldalra a fejét szkeptikusan.
- Ha mi nem leszünk kész sötétedésig, akkor ti még holnap is itt fogtok ülni. - nevetett a liberó, aki időközben leszállt Asahi nyakából és kalapács híján egy dezodoros palackkal próbált beütni egy szöget, és valahogy még haladt is vele, igaz a fél bevonat lekopott szerencsétlen üvegről.
- Nishinoya, ha felrobbantod a városig repítelek. - kiabált Tsukishima három sátorral odébbról.
- Akkor dobj utána engem, és pár steaket is, légyszi. - replikázott Tanaka szinte azonnal.
- Hé...Ne most öljétek meg egymást! - szólt rájuk Asahi, miközben benyomkodta az utolsó szöget a földbe. - Huh, ez kész, már csak az "előteret" kell megcsinálni! - törölte meg a homlokát.
- Menőőő! - lelkendeztem. - Olyan nagy a sátratok! Kageyama, a mienk kábé mekkora lesz?
- Öh...Fogalmam nincs. Igazából utoljára négy éve sátoroztam. - vallotta be. - De egyelőre én még egy kutyavacoknak is örülnék, csak álljon már meg a helyén, mert rohadt hideg kezd lenni, és a nap is mindjárt lemegy.
- Jó, srácok, megyek! - jött oda Noya, majd a gordiuszi-csomónak felcsapott sátrunkra nézve elképedt. - Mi a franc?! Ezt ti rituálisan meggyilkoltátok?! Tanaka, segíts!
Körülbelül negyed óra huzavona, a senpaiok részéről masszív káromkodás, és néhány puszta kézzel visszahajlított csavar után elkezdett a sátor alakot nyerni.
- Ahj, ez nem is olyan nagy... - húztam az orrom.
- Nem is vagy olyan magas, mint Asahi. - gúnyolódott Kageyama, amire egy pofon volt a válaszom, és két percen belül már ott birkóztunk a cuccaink és a sátor között, a felsősök pedig megpróbáltak minket odébbtoszogatni, hogy ne romboljuk le az egészet. Végül naplementére sikerült összerakni a vackunkat, és berángattuk a cuccainkat. Felkaptuk a térdvédőinket, kivettük a labdát, és megcsodáltuk a művet. A sátor valami teljesen hülye szögben dőlt össze- vissza, két kötél valahogy pluszba lehetett, mert gőzünk sem volt, hova kell tenni, de megállt, és nem esett a fejünkre.
- Na ezt nevezem én absztrakt művészetnek. - röhögött Noya és Tanaka, a harmadévesek pedig próbálták kitalálni mit rontottunk el, de nem akartak belepiszkálni, örültünk, hogy sátor alakja van.
Ezután mindenki kreatívan elfoglalták magukat. Noya és Tanaka befoglalták a stéget, és onnan ugráltak a folyóba, ami mellett táboroztunk, azután is, hogy Ennoshita többszörösen meg akarta őket ölni; Asahi elvonult a sátorba olvasni, Tsukishima és Yamaguchi elmentek jó mélyen az erdőbe, a menedzserlányok meg Suga és Daichi pedig próbáltak összedobni valami vacsorát, de amint valami kisült, vagy Tanaka-san vagy Noya -san egyszál fürdőgatyában keresztülsöpört a réten olyan tempóban, amire én csak egy bajnokságon vagyok képes, és lenyúlták, és mielőtt utolérték volna őket, menet közben megették a zsákmányt.
Mi Kageyama-val passzolgattunk, hiszen aznap nem volt edzésünk, és már a buszon hiányzott az a bizonyos röplabdás érzés. Ha nincs is időérzékem, egy dologra tökéletesen be vagyok állítva. Amikor edzésem lenne, játszanom kell. Azonnal.
- Hé, idióta! - kiabált Kageyama egy órával később, mikor éppen fejenszervált egy labdával. - A labdát nézzed!
- Nézném, de nem látom! - kiabáltam. - Az igazság az, hogy az orromig sem látok zseblámpa nélkül.
- Rekesszük be mára? - kérdezte, de én azonnal megráztam a fejem.
- Nehogy is! Játszani akarok! - ugrándoztam.
- Jó, passzolo-kezdte el a mondatot a feladóm, de megakadt. - Hol a labda egyáltalán?
Körbenéztem. Sehol semmi.
- Ember! - sóhajtott fel. - Csak érezted merre megy az arcodról!
- É-én azt hittem feléd! - csodálkoztam.
- Remek, akkor ezt mára bebuktuk. - simította ki Kageyama egy gyors, feszült mozdulattal a haját a szeméből. - Menjünk enni.
- Van vacsora?! - lelkendeztem azonnal, mivel most így, hogy a játékot abbahagytam, realizáltam, hogy milyen szinten éhezem.
- Igen, te hülye, és siessünk, mielőtt a többiek minden húst elesznek előlünk - Indult el Kageyama futva, én pedig először mögötte, majd mellette követtem a barbecue illatát. Természetesen már az egész társaság a fedett faasztalnál ült, és takarította el a tányérjáról a kaját.
- Sugaaaaaaaaaaaaa-san! - kiabáltam a harmadévesnek, mire felénk fordult.
- Ugye maradt nekünk is?! - kérdeztük Kageyamával tökéletesen egyszerre, mire Suga felnevetett.
- Persze! - mondta egy hatalmas mosollyal.
- Kérjük! - ordított Kageyama lelkesen.
- Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kénytelenek voltunk eldugni - vallotta be Daichi. - De egy pillanat, és kiveszem a sátorból.
Két perc múlva vissza is tért a sült húsokkal a tálon, mi pedig elkezdtük tömni a fejünket. Mivel mindkettőnké egy tálon volt, komolyan megharcoltunk egymással minden egyes falatért, és mikor már a többiek régen végeztek és elfoglalták magukat, mi még mindig ettünk. Körbenéztem a csapaton. Asahi a csillagokat figyelte az apró liberóval az ölében, Tsukki és Yamaguchi egy, a Tsukki tabletére letöltött filmet néztek, Daichi és Suga igyekezték eltüntetni a kajacsata nyomait az asztalról, Tanaka és Ennoshita pedig együtt játszottak a kopasz srác PSP-jén. Mindenkinek volt valakije már, aki közelebb állt hozzá, mint egy barát, de én és Kageyama mégis... Valahogy nem tudjuk elképzelni, hogy úgy együtt legyünk. Mármint... Egy percig sem lennék meg nélküle, de nem tudom elképzelni, hogy megöleljem, vagy úgy a nyakába huppanjak, mint a csapat másik alacsony tagja teszi azt Asahival. Hiszen nulla-huszonnégyben egymást froclizzuk, mi lenne, ha mi megpróbálnánk járni? Katasztrófa. Elszonytolodtam a gondolatra.
- Hinata! - szólított meg Kageyama, miközben az arcom előtt lengette hosszú ujjait. - Min gondolkodsz?
- Semmin! - vörösödtem bele a realizálázba...min is gondolkodtam? Jesszus! És itt ült mellettem! Még áldott szerencse, hogy nem tud gondolatokban olvasni!
- Ezt rólad már el is tudom képzelni, de azért.... Mondd el, na! - vette fel a kunyeráló macska üzemmódot. Hatalmas kék szemei szinte az arcomba világítottak, én pedig szóra nyitottam a számat...
- Hé mindenki! - ordította Tanaka, mire mindenki dimenziót váltott, és újra egy csapat voltunk, nem pedig párosával jöttünk ide. - Tudjátok mi lesz? - folytatta, mikor mindenki odament a rét egyetlen eredetileg is kivilágított részéhez. - Bátorságpróba! Mindenki választ magának egy párt, kap egy zseblámpát, kimennek külön-külön az erdőbe, és az lesz a feladat, hogy találjátok meg egymást! És ez kötelező jellegű! Mivel pont párosan vagyunk, mindenki lehet azzal, akivel akar. Ki kezd?
- Én! - kiáltotta Noya, és magához rántotta a reszkető Asahit - Stipistopi enyimé!
Ezután Tsukki következett, aki Yamaguchit választotta - valószínűleg abban reménykedve, hogy elveszejtünk valakit, lehetőleg engem. Lassan mindenkit kiválaszottak, én pedig persze Kags-szal mentem. Láttam, ahogy a többiek egymást nyugtatják kézenfogva vagy ölelkezve, ahogy lassan eltűnnek az erdőben, és szétváltak.
- Ijesztő. - jegyeztem meg Kageyamának, de mire körülnéztem ő már eltűnt mellettem, én pedig elindultam a bokrok között előre, majd kis idő után megálltam.
- Indul! - ordította Tanaka valahonnan messziről, én pedig elkezdtem vágtatni balra, amerre Kageyamát sejtettem. Már vagy három perce törhettem az utamat a növényzetben, mikor egyszer csak mozgást hallottam egy bokorból, és leállt a szívem egy pillanatra...
- Ki-Ki van ott?! - mondtam halálra rémült hangon.
- Csak én - hallottam Noya hangját, valahonnan közvetlenül mellőlem, mire odavilágítottam. Egy szakadt inges Nishinoyát láttam, ahogy mindkét kezével takarja a szemét.
- Hé, szeretnék látni! - szólt rám, én pedig odébb vettem az elemlámpát.
- Bocsánat! - szabadkoztam.
- Semmi baj! - nevetett a senpaiom, majd kérdezősködni kezdett. - Nem láttad véletlenül Asahit?
-Öh...Nem. - vallottam be.
- Tch...Megígérte, hogy ha én találom meg őt akkor elmegyünk valahova, ahova én szeretnék, és máskor nem menne bele, és van egy csomó ötletem, sietnem kell! - morgott Nishinoya, és elindult a rét felé. Asszem valahol az erdő szélén lesz. Még találkozunk! - köszönt el, és eltűnt a sűrűben, kifelé vágtatva az erdőből, én pedig leültem. Ha egyhelyben vagyok, könnyebben megtalál Kageyama, nemde? Majd, ha megéhezem, vagy valami, akkor majd feladom és visszamegyek. Valahonnan messziről Sugát hallottam nevetve mondani, hogy "Megvagy, Daichi", a hangjában olyan végtelen szeretettel, amit felfogni is nehéz. Soha nem tudnám elképzelni, hogy Kageyama ilyen kedves legyen velem... Nem is vettem észre, hogy szipogni kezdtem. Valószínűleg a hideg és a fáradtság is hozzájátszott, de mégis...Miért is lenne olyan furcsa, ha mi is egy normális pár lennénk? A fejem a térdemre tettem, ahogy a farönkön ültem, a könnyek átnedvesítették a farmerem. Nem értettem miért sírok, hiszen naponta látom a többieket így edzésen, meg a suliban, de ez más volt. Ez nem iskola, ez a magánélet, sokkal természetesebben viselkedik az ember, ők pedig még sokkal... hogy kellene ezt kifejezni? Nem is szenvedélyesek, de nem is ilyen csendes szeretet.... Egyszerűen üvölt, hogy mindenki szereti a másikat.
Örökre is ellettem volna a könnyeim törölgetésével, de lépteket hallottam. Amint tudtam, ki az, elhatároztam magam. Most a lényegre térek.
- Hé, HINATA! - hallottam a jól ismert mély hangot. - Hol vagy?!
- Itt! - kiáltottam vissza neki, de a sírástól elvékonyodott a hangom és alig hallatszott. Hallottam, hogy meggyorsítja a lépteit, és a pulzusommal egyenes arányban növekedett a tempó, ahogy közelített. Rámvilágított.
- Fel tudod fogni mennyire aggódtam? Már tök rég nem lát-t-a... - szidott le, de elakadt a hangja, mert közben meghallotta, hogy egy "Szeretlek, Kageyama" csatakiáltással viharzom felé. Elakasztottam a döbbent válaszát még mielőtt reagálhatott volna, ugyanis felpattantam, és ahogy futottam a hideg könnyek mintha az arcomra fagytak volna. Felugrottam, ő pedig átölelte a derekamat, hogy hátra ne essek.
És akkor megtörtént.
Amint felértem elérhető magasságba, az ajkára tapasztottam az enyémet. Életemben soha azelőtt nem csináltam ilyent, így annyit tudtam a dologról, amit a többiektől és filmekből láttam. Átkaroltam a nyakát, és egyre közelebb húztam magamhoz, már nem féltem semmitől. Teljes testemben megborzongtam, és egyre többet követeltem. Viszont akkor történt valami, amit nem vártam.
Éreztem, ahogy Kageyama tűzforró ajkai lassan mosolyra húzódnak, és elkezdenek mozogni. Viszonozta. Egy sziklatömb esett le a szívemről, és egyre intenzívebben követelőztem, neki pedig esze ágában sem volt nem megadni, amit kértem A szoros ölelésben szinte kiszorítottuk egymásból a szuszt, de eszünkben sem volt leállni. Csak ott, csak abban a pillanatban csak mi léteztünk, mi, egymásnak.
Ezután örökkön-örökké.

Ez egy icike-picikét máshogy végződött, mint terveztem. Remélem azért senkinek nem gond, és kárpótol mindenkit, amiért elhanyagoltam ezt az AsaNoya javára! Szép napot mindenkinek <3

Mei-chan