Röplabdás agymenés (Haikyuu)

Christmas Special #1(KageHina) - Ajándék

Arra ébredtem, hogy a kicsengő hangja felkiabál a hangszóróból és végre kiszabadulhatok azt osztályteremből. Tsukishima mikor meglátta az álmos ábrázatomat, felnevetett.
- Mi a probléma, Király? - mondta azzal az idegesítő vigyorral, amira csak ránéz az ember, és kedve támad embert ölni. - Nem pörgünk annyira, mint a vöröske? 
- Hogy jön ide Hinata? - szisszentem fel. Abban a pillanatban bőven volt problémám, nem kellett felhozni az apró mandarinfejet.
- Az, hogy egész órán hortyogtál és az ő nevét hajtogattad! - nevetett a szeplős cserénk, a hátára dobva a táskáját. - Hinata...-kun..- imitálta vágyakozó hangon, egy-két hortyogást közbeszúrva, mire éreztem, ahogy elönti a fejem a forróság és nekiálltam kimagyarázni.
- Ahj, csak az van, hogy az összes karácsonyi ajándékkal megvagyok már, de egyszerűen ötletem nincs, mit adjak annak a gyökérnek... - fintorogtam. Yamaguchi és Pápaszem összenéztek és már-már gonosz vigyort váltottak.
- Majd mi segítünk! - mondták egyszerre, nekem pedig felállt a hátamon a szőr.
- Nem bízom a ti segítőkészségetekben. - pakoltam el a könyveimet és elindultam a csarnok felé, azonban nem úgy festettek, mint akik le akarnak kopni rólam. Az áttörhetetlen, de pokolian irritáló sáncunk utánam rohant Yamaguchival együtt és negédes hangon, szinte hízelegve próbált meggyőzni a dologról.
- Ugyan, Kageyama! - szinte énekelte a szavakat, miközben a csípőjére tette a kezét - Egy csapat vagyunk, segítünk egymásnak! Meg különben is, annyira nem nagy ügy, nem igaz? Hiszen mi japánok csak a szerelmünknek adunk nagyobb ajándékot karácsonyra.
Ebben a pillanatban esett le, mire megy ki a játék, mire majdnem lesöpörtem a szőkét a lépcsőről.
- I-Idóta! Azaz... idióa...Idióta! - akadt össze a nyelvem, ahogy próbáltam elküldeni a fiút a balfenékre. - Ho-Hogyan is képzeled... Te...
- Jajj, csak nem zavarba hoztam a pálya királyát? Életcél teljesítve, nem hittem volna, hogy neked érzelmeid is vannak... - nevetgélt.
- Tudod mit? - álltam be támadó pozícióba a lépcsőfordulóban, hogy most leverem azt a szemüveget az orráról.
- Hé, hé! - csitított még mindig ártatlanságba burkolt gúnnyal. - Biztos azt akarod tőlem tudja meg?
- Mit kellene megtudnia és kinek? - vettem észre egy vörös buksit, ahogy a szőke háta mögött pattogott, próbálva kihámozni a beszélgetésünket. Így jobb megoldást nem találva, egérúton tértem ki a kérdések elől.
- Este hat. A főtéren. El ne késsetek. - néztem rájuk gyilkos arccal, de mindhárman tudtuk, hogy eszem ágában sincs ténylegesen megjelenni. Hamarabb fogadnám arccal Hinata leütéseit, minthogy ezzel a kettővel vegyem meg neki az ajándékot.
- Értettük! - mosolygott mostmár békésen Yamaguchi. - Menjünk edzésre!
Azzal előrementek Tsukishimával a folyosón és messzire hallottam, hogy fulladoznak a röhögéstől.
- Hé, Kageyama, ez mi volt? - meredt rám kérdőn Hinata, miközben mi is elindultunk az öltöző felé.
- Semmi. - morogtam, miközben a fél kezemmel a hajamba kapaszkodtam. - Azon kívül, hogy ez a gyerek előbb utóbb a kezem által fog meghalni...
- Na!  - nyújtotta el hosszan az 'a' hangot, amitől úgy hangzott mint egy ötéves, vagy mint egy macska. - Mondd el! - Inkább, mint egy ötéves, határoztam el.
- De ha mondom, hogy semmi! - horkantam fel.
- Idióta... - mormogta, összefonva karját a mellkasán az orrát elhúzta, és az ajkát egyetlen vékony vonallá préselte. Most bedurcázott, mint egy óvodás. Nagyon dühítő volt ilyenkor, de be kell valljam, valahol mélyen aranyosnak találtam ezt az arckifejezést, ugyanakkor ezt soha nem mondtam volna ki hangosan.
Még az öltözőben is csak fel-felmorrant és vágta nekem az arcokat, remélve, hogy előbb-utóbb kinyögöm, mi történt, de mikor már egy bő húsz perce hallgattam, mint a sír, feladta.
- Kageyama-kun! Adsz fel nekem? - jött oda hozzám edzés előtt csillogó szemekkel.
- Na mi van, mégse vagyok én olyan nagy idióta? Kell a feladód, mi? - vigyorogtam, miközben felpattantam a padról. Mivel puszta feladáshoz nem tartottam szükségesnek, lehúztam a térdvédőm a vádlimra, így szabadabban tudtam mozgatni a lábam, majd bementünk a terembe. Az idősebbek még sehol nem voltak, Tsukishima és Yamaguchi pedig még bőven öltöztek. Fél óránk volt még edzésig, így nem csináltunk belőle problémát. A hátul levő szertártból Hinata sprintelve előhozta a labdákkal teli tartót, és beállt a helyére. Feldobtam magamnak a labdát, szépen felmérve magam körül mindent. Milyen magasra tud ez a srác pontosan ugrani? Mikor ideális odaadni a labdát neki? A levegőben van már?
Hinata lábujja hegye elhagyta a talajt, mire én feldobtam magamnak a labdát, nagyjából olyan magasra, hogy akkor érjen le az ujjbegyeimre, mikor már adhatom is a fiúnak. Az említett jobb kezét hátrahúzta, megfeszítve az ütéshez minden izmát, bal karját, mint egy jelzőtáblát tette ki előre. A szeme csak résnyire volt nyitva, és lassan felért az ugrás tetőpontjára. Mielőtt odaért volna, a másodperc törtrészével azelőtt egy gyors mozdulattal ellöktem magamtól a labdát az előrenyújtott bal kar irányába. Ezt észlelve Hinata a jobb kezét minden erejéből a másik mellé lendítette, és abban a másodpercben a labda már a háló túloldalán volt.
- Még egyszer! - mosolygott a fiú lelkesen.
Nem kellett kétszer mondani.
Edzés után gyakorlatilag holtan vonszoltam ki magam az öltözőbe, Ukai rendesen meghajtott bennünket. Felhúzva a pólóm alját, letöröltem a verejtéket a homlokomról.
- Uh, ember... - nyöszörgött Hinata, aki már a padon hevert. - Ez mennyire jó volt! - sóhajtott egy halvány mosollyal. - De itt ebben a helyben el tudnék aludni!
- Ismerős... - mondtam, gyakorlatilag oda sem figyelve arra amit mondott. Egy perccel később a másik két elsőéves Tanakával együtt bevágtatott hozzánk, akik szemlátomást lusták voltak átöltözni, fehér edzőpólójuk kifigyelt az egyenruha alól.
- Akkor mehetünk, Kageyama? - vigyorogtak, mint a tejbetök.
- Ezt most ti sem gondoltátok komolyan! - sziszegtem a középen álló totemoszlopra.
- De hát te mondtad! - nézett rám ál-meglepetten.
- Én azt nem mondtam, hogy... - kezdtem el, de kaptam egy olyan pillantást, ami belém fagyasztotta a szót. Egyszerűen üvöltött róla, hogy ha én most nem megyek el velük, ki lesz jelentve Hinatának és nem olyan formában, ahogy én azt szeretném. - Jó oké. - mentem bele, és elköszöntem az ütőmtől. Amint a mandarifej hallótávolságon kívül került, rázúdítottam a kérdéseimet Tsukishimára.
- Most ez neked miért is ilyen fontos? Meg hova megyünk és mit akarsz velem csináltatni?
- Tanaka-sanékhoz megyünk. - felelt röviden.
- Mi? Mit keresünk mi ott? - fagyott le az összes lehetséges szerver az agyamban. Tanaka háza és Hinata ajándéka nem volt két összekapcsolható dolog az agyamban.
- A nővérem. - felelt a kopasz felsőéves, mire én már tényleg nem értettem semmit.
- Mi a fene köze van neki Hinatához? - kérdeztem vissza.
- Neki semmi. -röhögte ki az értetlenségem. - Neki viszont van egy remek, nyugati sütirecepjte. Összekapartam hozzá a hozzávalókat innen-onnan, úgyhogy mézeskalácsot fogunk sütni, kidíszítjük és Hinatának adod. - zárta rövdire.
- Aha... - motyogtam. Így, hogy összeállt a kép a fejemben, már nem volt annyi ellenvetésem a dolog ellen, mint pár perccel ezelőtt.
Beléptünk a házba, ahol Tanaka nővére egy hangos és lelkes köszönéssel fogadott minket, meg négy köténnyel. 
- Ezt vegyétek fel! - dobta a kezünkbe őket. - Semmi kedvem holnap reggelre mind a négyetek egyenruháját kimosni.
- Na de One-chan! - sokkolt le Tanaka, kezében tartva a rózsaszín "Szuper Séf" feliratos darabot.
- Felvenni! - felelte a lány ellentmondást nem tűrően. - Mindennek tökéletesnek kell lennie. Holnap péntek, hétvégén már karácsony és Kageyamának csak holnap van lehetősége bepasizni!
Fülig vörösödtem. És én még azt hittem, hogy Tsukishima a kerítőnő-természetű. Rettegtem, hogy nekem ezzel a néggyel kell egy légtérben tartózkodnom aznap este.
- Gyerünk, gyerünk! - toloncolt be minket a konyhába, ahol a hosszú konyhapulton már kimérve és felsorakozva vártak minket a hozzávalók, a kinyomtatott recepttel együtt.
- Ehm... Ez angolul van... - hunyorogtam, próbálva kiolvasni a fura latin betűket.
- Ja, japánul nem találtam olyan jó receptet. - vont vállat a lány, és hangosan olvasni kezdte az információkat. Mint a katonák, úgy engedelmeskedtünk Tanaka nővérének, kiváltképp én, aki féltette az életét.
Miután kétszer a lábamra esett a konyhai mérleg, és Yamaguchi véletlenül a fejemre öntött kis híján egy kiló lisztet, készen lett a tészta, és elkezdtük gyúrni. Őszintén szólva ezt a részét élveztem a legjobban, főleg, hogy "véletlenül" rátolhattam a sodrófát Tsukishima ujjára. Innentől kezdődött azonban a neheze, mégpedig, hogy formákat kellett volna kivágni a vékonyra sodort masszából. Én maradtam azoknál a dolgoknál, amit tudtam, hogy Hinata szeret, így jópár egyszerű kör alakú mézes született, amiből később röplabdát terveztem rajzolni, azzal a sok jót nem ígérő fehér masszával, ami az asztal közepén várakozott. Végül mikor egy pár napocska, körök és madárszerű alakzatok kerültek ki a kezem alól, bevágtam őket egy tepsibe, és meg sem nézve, hogy a többiek mit alkottak, bevágtam a sütőbe. Egy rettenetesen kínos óra következett, így mikor már mindenről ki lettem kérdezve, ami az ütő iránt táplált érzelmeimmel volt kapcsolatos, inkább eltakarodtam a helyszínről, magukra hagyva a többieket, hogy megpróbáljam kiimádkozni a lisztet az alapjáraton fekete, most inkább fehér hajamból - nem sok sikerrel.
Mikor megkaptam a jelet, hogy lehet díszíteni a kalácsot, kimásztam a konyhába, és szembenéztem az ellenséggel, a cukormázzal. Nagyon egyszerű problémákba ütköztem, kezdve azzal, hogy mindkét oldalon kilyukaszottam a zacskót, amit használni kellett, és a fehér massza egyenesen az arcomba nyomódott, egészen odáig, hogy rá kellett jönnöm, röplabdát rajzolni nem olyan egyszerű, mint azt az ember elképzelné. Minimum tíz sikertelen próbálkozás után végre elkészült egy kifejezetten ízlésesnek tűnő kis mézeskalács-csomag, készen arra, hogy Hinatának adjam. Szerencsémre annyi eszem mégiscsak volt, hogy megnézzem, mit pakolt bele a négy másik cukrász - akik persze az én káromra, de egészen jól összehangolódtak a nap végére - mit pakolt bele. Mikor megakadt a szemem egy szív alakú darabon, kikaptam a csomagból, hogy megnézzem, mit alkottak rá. A kalácson szép, határozott vonalakkal rajzoldódott ki: "Szeretlek, Hinata!" magán az alakon pedig egy röplabdára emlékeztető vonalazás futott végig, mintha egy szív alakú labda lenne.
- E-Ez kicsikét túlságosan is közvetlen, nem? - vörösödtem el. Nem tudtam elképzelni, hogy én ezt odaadjam neki.
- Na, most mondd, hogy nem néz ki jól! - húzta a száját Saeko.
- De-Dehogynem! - mentegetőztem!
- Akkor add csak oda neki! - vigyorgott, és visszatette a csomagba, amit végül átlátszó fóliába helyezett és egy piros masnival zárt le.
- Pofás lett.. - jegyeztem meg tétovázva, de azt elhatároztam, hogy azt a szívet nem teszem bele. Túl sok lenne talán.
- Mi az, hogy! - kiáltott fel lelkesen a társaság, kivéve a blockert, aki csak ácsorgott és csak bámult engem afféle "Jössz nekem eggyel" arckifejezéssel.

Másnap reggel alig tudtam kikaparni magam az ágyból, mikor a telefonom reggel hatkor csörgött. Határozottan úgy éreztem, lecsapom, aki ilyenkor terrorizál, de csak Hinata volt az. Gyors, álmos beszélgetés után már el is kezdtem készülődni egy kis reggeli kettesben való gyakorláshoz, mint minden pénteken. Felkaptam a csomagot az íróasztalomról, majd eszembe jutott valami. Lekaptam a róla a masnit, és óvatosan kicsippentettem belőle a külön-külön zacsiba csomagolt sütemények közül a szívet. Mivel nem volt időm helyet találni neki itthon, ahol nem találja meg a família, mikor belép a szobámba, egyszerűen betettem a táskámba, és rohantam az iskola felé. Nagyot sóhajtottam, a kezembe fogtam a csomagot és beléptem a csarnokba. Nem is akkora meglepetésemre, Hinatát már ott találtam. Letettem a táskám a fal mellé, és csak figyeltem egy pár percig a vöröskét, ahogy játszik. Szervát gyakorolt, több kevesebb sikerrel, de legalább már több labda volt az ajtó felőli oldalon, mint a fiú körül a túlfelén a pályának.
- Kageyama! - kezdett el felém rohanni, észre sem véve egy apró kis részletet. Ez az apró kis részlet történetesen egy útba guruló röplabda volt, ami a fiú talpa alatt landolt. Az alacsony fiú előrerepült egy jó fél métert, egyenesen nekem jött. Hogy kitérjek az útból, megpróbáltam elhajolni, de ennek csak annyi foganatja lett, hogy a fiú ajka egyenesen az enyémre érkezett, mi ketten pedig hátra a pálya széléig csúszva.
- K-Kageyama? tápászkodott fel rólam nagy nehezen, miután egy fél percig rajtam heverészett. Ezután az arckifejezése mindent elárult arról, milyen lehet az enyém. Szinte éreztem, ahogy mindkettőnkből kiszáll a lélek.
- Eh... B-Bocsánat! - hajlongott megállás nélkül, mikor felállt.
- N-Nek..Nem kell... - dadogtam, majd előre akartam nyújtani az ajándékot, de mikor lenéztem az ölemre heverő csomagra, méginkább elfehéredtem, mint a véletlen csók után.
Egy csomagnyi morzsa mosolygott rám vissza. - De az ajándékod...
- Mi van vele? - biccentette oldalra a fejét, nem értve mire megy ki a játék. 
- Semmi. - támadt egy ötletem. - Azt hiszem nem maradt más választásom, mint, hogy odaadjam neked... - kutakodtam a táskámban, míg meg nem találtam a fóliaszerű anyagot. Óvatosan kiemeltem a kezemben tartott tárgyat és a csali felé nyújtottam. - Ezt!
Hinata négykézláb mászott odáig, kikapta a kezemből, majd amint értelmezni tudta a szöveget, leesett az álla. Lassan, tátott szájjal elmosolyodott, a szemei felragyogtak a boldogságtól
- Én is téged! - ugrott előre, szabályosan megtámadva. - De... nem vettem neked ajándékot... Így nincs más választásom, minthogy odaadjam neked... - idézett vissza engem, arcán pimasz mosollyal, majd felemelte a fejem, és hosszú, de óvatos puszit adott a számra. - Ezt.
Szélesen elmosolyodtam. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna.

Mennyire látszik, hogy hajnali három van? :D
Nagyon cuki, talán kicsit túlságosan kis, de a karácsony úgyis a giccs- és nyáltenger ideje, nemde? ;)
Remélem tetszett, még jelentkezem!
Mei ^^