Röplabdás agymenés (Haikyuu)

Christmas Special #2 (IwaOi) - Újra látlak

Karácsony.
Kisgyermek korom óta a kedvenc ünnepem volt, az ajándékok, a sok csillogó fénysor és a díszes fák miatt. Minden színes volt és ragyogott és körülöttem forgott a világ, Hozta az ajándékot az angyalka, és az a sok finom sütemény... Soha nem vártam annyira napot, mint akkoriban a szentestét.
Alsó-középben csak még szórakoztatóbbá vált a dolog. Messzebbre sodródtam a családomtól, mint azt kellett volna és ebben javarészt a röplabda játszott szerepet, de megtaláltam a módját, hogy talán még a korábbinál jobban élvezzem az ünnepeket. Akkoriban kezdtem felfedezni, hogy a lányoknak kifejezetten bejövök, így nyugodtan választhattam magamnak valakit, akivel elmentem valahova aznap este. Mindig jól szórakoztam, rengeteget nevettünk, teletömtek a házi sütijeikkel, korcsolyáztunk és mindig megtaláltuk a módját, hogy jó legyen az esténk, ami valahogy mindig csókkal végződött, akkor is, ha nekem nem volt tervben a dolog. Egyszerűen csak jobban kijöttem barátként a lányokkal, mint a fiúkkal, ennek ellenére ők másként gondoltak rám és több szeretetet kaptam tőlük, mint Tőled valaha is kaphatnék - nem mondom, hogy nem értelek meg maximálisan. 
Ikonikussá azonban az utolsó két karácsonyom vált. Emlékszel, mikor másodikban nálatok töltöttem a szentestét? Talán soha nem voltunk egymás közelében olyan nyugodtak. És talán soha nem voltam olyan őszinte, mint veled. Szomorkás volt talán, lehet a te emlékeidben úgy maradt meg. Kidobott a barátnőm, akivel már alsó közép vége óta együtt voltam, csupán egy hónappal a bajnokságunk előtt. A fejemhez vágta, hogy olyasvalamibe kapaszkodom, amiben soha nem érhetek el semmit. Hogy akármit csinálok, nem juthatok el a nemzetire, hogy hiába töröm össze magam a röplabdáért, soha nem lesz belőlem senki itt. Ki tudja, talán igaza volt, de akkor nem tudtam felfogni ép ésszel. A válladon sírtam, te pedig csak veregetted a hátamat és azt mondtad, nincs igaza. Azt mondtad, hogy együtt még sokra vihetjük, ott az Aoba Joshaiban. Soha egy percig nem kételkedtem volna abban amit mondtál és akárhányszor is fel akartam adni, mindig a szemem előtt lebegtek a bíztató szavaid, amikkel újra lelket öntöttél belém azon a keserédes éjszakán.
Talán akkor szerettem beléd.
De most már hiába gondolkodom azon, mi mikor és miért történt, fölösleges okokat és célokat keresni. Hiszen vége. A csapat már nem a miénk, ahogy a karácsony sem az enyém többé. Te pedig ott vagy, olyan eszeveszett messze, Osakában, én pedig egy felhőkarcoló tizenhatodik emeletén, a Tokiói egyetemtől nem messze. Éjszakai tagozatos vagyok, hiszen nappal edzenem kell. Nem tudom, mikor pihentem igazán utoljára. Élvezem a pezsgést, mindig is élveztem, de mikor belekezdtem, megfeledkeztem a tényről, hogy ez nem egy ötnapos edzőtábor, hanem öt év.
A tőled kapott barna kabátomban róttam az utcákat, a sálamat az orromig felhúzva, és egy óra után azt sem tudtam, hol vagyok. Egy forró lattéval próbáltam nyugtatni az idegeimet, és megmelengetni az átfagyott ujjaimat. Kérdezhetnéd, miért nem maradtam otthon, a nyugalomban és a melegben, de szörnyen magányos egy egyetemista apró lakása karácsony estéjén. Ki kellett jönnöm, és ha nem is érezhetem az ünnepet teljesen, kívülállóként legalább még szemlélhetem a valahol még bennem élő kisfiút, ahogy lelkendezik a hatalmas karácsonyfákon, a havon, és a fényeken, aki gyöngyözve kacag, mikor meglátja a piros orrú rénszarvast és a szörnyű angolkiejtésével elkezdi énekelni a Rudolfról szóló dalocskát, annak ellenére, hogy soha nem szerette a rajzfilmet.
Visszapörög előttem ezernyi szép emlék, ami ehhez a hangulathoz fűz, érzem a számban egy pillanatra keserű kávé helyett az anyukád által készített kakaó ízét, a kipufogó szaga helyett a karácsonyra kapott pulcsidból áradó fahéj, szilva és gyertyaillat áramlik be az orromon, a felhőkarcolók helyett a városunk kisebb házai jelennek meg. A környék, ahol én laktam, ahol Te laktál, mikor még nem választott volna el minket a tulajdon gőgünkön kívül semmi, mi mégis hagytuk elmenni magunk mellett a lehetőséget.
Bár talán Te soha semmit nem láttál bennem, már sosem tudhatom.
Két óra bolyongás után a kivilágított éjszakai utcán, szeretettel körülvett emberek között végleg feladtam. Lezuhantam egy padra, és elővettem a telefonom, hogy hazatalálhassak. A szeretett hangulat már csak egy tompa fájdalmat keltett bennem, semmi mást. Nélkületek nem az igazi. Mindenki, akit szerettem, most messze van tőlem, csak mert be akartam bizonyítani, megvagyok én nélkületek is. Ha tudnék, most behúznék magamnak, de nem hinném, hogy foganatja volna, hiszen ebben a szörnyű hidegben az ujjaim szabályosan megfagytak a kávéspohár körül.
Bekapcsolom a készüléket, mire az nem világít fel. Újra megnyomom a gombot, ezúttal hosszan, türelmetlenül. Ezúttal felvillan a kijelző, de csak egy halvány ikont kapok, ami azt jelzi, a telefonnak töltésre van szüksége.
Elteszem a zsebembe, észre sem veszem, ahogy a jéghideg könnyek lecsorognak az arcomon. A tenyerembe temetem az arcom, és ahogy a forró leheletem érintkezik megfagyott ujjaimmal, azok újra életre kelnek és törölgetni kezdik a megállíthatatlan könnyáradatot a szemem alól, de azok egyre csak lejjebb törnek, benedvesítve a sálamat, érzem, ahogy a szemem és az orrom kivörösödik, amitől, a szememet dörzsölve, úgy festek, mint egy kisgyerek.
- Iwa-chan... - sóhajtom, reményt vesztve. Már nem érdekelt, ha az utcán valaki bolondnak néz, ahogy az sem, ki köp le, ha hallja, hogy fiú létemre egy egyértelműen férfi névre hallgató egyénért sóhajtozom, zokogva. - Iwa-chan, szeretlek, szeretlek... - minden szavam a könnyeimbe fullad.
Majd egyszer csak látok valamit. Homályosan megjelenik előttem egy alakzat, egy fekete tüsi haj, az általában szúrós szemek, amik most mégis csak lágyan mustrálnak, várva, hogy magamhoz térjek az ámulatból, a hegyes áll és a halvány rózsaszín ajkak, amik szemkápráztató mosolyt küldenek felém.
- Hogy kerülsz te ide? - zokogom egyre hangosabban, időnként egy-egy köhögéssel, mikor úgy érzem, nem kapok levegőt.
- Újra látni akartam a feladómat, mert híreim voltak. - mosolyogtál rám, egy zsebkendővel törölgetve az arcom. - Mikor elmentél, cseréltünk címet, és először ott kerestelek. Mikor viszont csöngettem, nem engedtél be, amire elkezdtem aggódni, mert tudtam, ha programod lenne, az kinn lenne valamilyen social media-n. Ezért fel akartalak hívni és erre azonnal kisípolt. Itt kezdtem el tudni, hogy valami biztos nem stimmel, és mivel Messengeren be voltál jelentkezve a térképbe, elkezdtem jönni errefelé. Utána pedig csak követtem a karácsonyi vásárt, mert tudtam, valahol ott kell lenned.
- M-Miért vagyok én neked ilyen fontos. - kérdeztem Tőled zokogva - I-iwa-chan én... cserben hagytalak titeket... N-Nem voltam elég jó... - folytattam volna, de befogtad a szám. És átöleltél. Finom, forró ölelés volt, ami az átfagyott testemnek gyógyírként szolgált.
- Ne is halljak ilyent. A legjobb feladó voltál. És az is vagy. Az én feladóm. - bíztattál, mint mindig is tetted. Az utolsó részen meghökkentem.
- Nem vagyok többé a feladód. - sírtam és nagyon hülyén éreztem magam, de nem tudtam abbahagyni. 
- Pont arról akartam beszélni veled... - feleltél zavartan. - Sajnos vagy nem sajnos, de Osakában nem találtam olyan klubot, ahol nem lenne túljelentkezés az egyetemen pedig nagyon gyenge a csapat. Így úgy gondoltam, vissza kell térnem ahhoz a csapatkapitányhoz, aki a legerősebb csapatot összetartotta...
- I-ide jössz? - nem tudtam hova tenni, amit hallottam, meglepetésemben azonnal abbahagytam a sírást. 
- Nemrég jelentkeztem át. Hosszú csata volt. Ezt terveztem neked karácsonyi ajándékként elmondani, noha csak tavasztól vagyok hivatalosan itt. Ha soha nem is említetted, tudtam, hogy nem érzed itt jól magad egyedül egy többmilliós metropoliszban, mert ki érezné jól magát? Így arra jutottam, hogy ha már Osaka nem jött be, akkor idejövök utánad. - mondtad, mintha semmiség lenne. Olyan furcsa volt én pedig olyan boldog, hogy minden kirobbant belőlem.
- Szeretlek, Iwa-chan! - borultam a nyakadba. - Szeretlek, szeretlek, szeretlek!
- Tudom. - mosolyodtál el újra. 
- És te? - szipogtam. - Lehet engem szeretni?
Erre a kérdésemre válaszul egy puszit kaptam az arcomra, majd megnézted a reakcióm. Elkezdtél kuncogni.
- Mi az? - aggodalmaskodtam.
- Vörös a füled. És az orrod is. - nevettél fel. - Aranyos.
Egy jóleső forróság öntötte el a mellkasom, ahogy erre a mondatodra a feltételes reflexem az volt, hogy összegubancoltam a hajadat, ahogy mindig is tettem, ha ugrattál.
Egymásra mosolyogtunk, ahogy a karácsonyi varázs újra átjárta a lelkemet, és tudtuk, mindenünk megvan, amit az ember csak kívánhat magának.

Ezt annyira, de annyira meg akartam írni ^^ *akkut IwaOi függő*