Fogolyként

Vallatás I.

Csak a menekülésre.
A katona a mosdótálhoz állt, megmosta arcát, kezét, s új tiszta ruhát kötött csípőjére.
Bámultam és elmerengtem, vajon azt hiszi a víz lemoshatja bűneit? A sok léleknek kínszenvedéseit, amit ő okozott? Barbár az ilyen. Barbár aki csak a gyilkoláshoz ért, az ilyet nem gondolkodni nevelik, hanem csak ölni. Bárkit aki az útjába kerül.
'Még a paplányoknak is van nevük'-mondta,s szinte még el is töprengtem rajta, mi lenne ha megszólalnék. Talán felhasználnának mint csere tárgya, vagy rám égetnék hogy a király lánya 1 pengőért 1 éjszakára.
Végül ezt mondtam:'Megölt egy papot.'
'Nem csak egyet', felelte félvállról.
A szívem rohamos ütemben kezdett verni, s az indulatomat nem tudtam megfékezni.
'Maga szörnyeteg! Oly sok ember élet, a hatalomért! Mindnek a halála a maga kezén szárad! Apollón megbosszulja tettét!' csuklott el a hangom.
Az utolsó mondat megütötte fülét és felém fordult, felém, le a porba, a szakadt ruhájú "paplány"-hoz.
'Mikor? Hol van az Istened? Mégis mire vár?'-hangjában cinikusságot éreztem.
'Csak a megfelelő percre!' Keltem ki magamból, de ő nyugodt volt és úgy nézett rám, mint aki a vesémbe lát. Ez a tekintet megijesztett.
'Mondok neked valamit. Istened hátat fordított neked a harc idején, templomodat lerombolták, papjaid halottak, de engem, nem a hatalom hívott ebbe a csatába.' Közelebb lépett, leguggolt mellém, s egy hajtincsemet ujjai közé fogta. 'Vak hited a mindenhatókban... -s megszagolta barna, göndör fürtömet- selymes, illatos haj, biztos a királyi családhoz tartozol.'
Azzal felállt, s egy asztalhoz lépett, némi ételt dobott a szájába.
'A nevem Briszéisz.'
'... Félsz tőlem Briszéisz?'